Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 12. szám - Sándor Iván: Vízkereszttől Szilveszterig (A nyolcvankilences esztendő, esszésorozat, IX. rész)
felénk mindig negatív, csonka, félformákkal történt az asszimiláció. Erről szólva könnyű elsősorban a kisebbségi, a nemzeti-faji kérdésekre gondolni. De amit Bibó mond, hogy a múltszázad végi zsidó és német asszimiláció értékeléséből adódó dilemmákat, tévutakat, tragédiákat nagyrészben az okozta, hogy „a magyar nemzet a világon mindenféle sallangjával asszimilált, csak éppen azzal az eggyel nem, ami az egyetlen igazi asszimiláló közeg: a közösségi életének a sodrával”, nos, ez a tanulság most a másféle, a társadalmi, jogi, államszerkezeti tapasztalatok, az európai megoldások átvételére is érvényes. Azt a jót, amit megvalósítani szándékozunk, ne a bennünk lévő homállyal, acsarkodásokkal, a magunk ismerete nélkül, féligazságok teljes igazsággá való felfújásával próbáljuk meg beolvasztani az életünkbe. Egy szervetlenül fejlődő, kihagyásokkal, az alulról biztosított szerveződések nélkül kialakult társadalmat úgysem sikerülhet kizárólag felülről szerves formákba, évszázados hiányok behozására, európai fölzárkózásra késztetni. 17. Az MSZMP helyén megalakult a Magyar Szocialista Párt. Öt évvel, két évvel, egy évvel ezelőtt ez az egész nemzet számára új történelmi korszakot jelentett volna. Ma alig több, mint egy párt belügye. De annak, ami történt, azért lesznek konzekvenciái. Nemcsak az, hogy (remélhetőleg) végérvényesen eltűntek a régi arcok, ezek az erőszakos, hazug, cinikus pillantások. Az MSZP ebben a pillanatban majdnem a leghomályosabb politikai alakzat, (ugyancsak) nem tudja meghatározni önmagát, elfed valamit. De egy-két hónap múlva azt hiszem természetesnek tartjuk majd már, hogy ha minden párt önismereti-önértékelési zavarral küzd, akkor a szocialistáknak is lehet többféle tekintetük, s akár tovább is „szakadhatnak”. így, felemásan, kialakulatlanul és (újra csak) félformákkal lépegetünk a jövő magyar demokráciája felé? De valljuk meg: miközben a politika expanzív agresz- szivitása egyre jobban befal mindent, és látjuk ennek roncsoló hatását, mégsem tagadhatjuk meg hódolatunkat attól a közös küzdelemtől, amelyik — ennyi homállyal, zűrzavarral, meghasonlással és tehetségtelenséggel — bátor és tehetséges, mert a múltnak akar átadni valamit, ami odavaló. Valóban „annak van itt az ideje, hogy elgondolkozzunk azon, hogyan kell tovább élnünk, különben tévedünk és jóvátehetetlen hibákat követünk el.” Ezt Tarkovszkij írta le és aztán továbblépett a halála felé. 1989. október 10. ( Folytatjuk ) 57
