Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 12. szám - Sándor Iván: Vízkereszttől Szilveszterig (A nyolcvankilences esztendő, esszésorozat, IX. rész)

hogy fúrják egymást. És féltékenyek, és bizalmatlanok . . Bizonyára első kézből kapta az információit, netán ugyanabban az ágyban, ahol továbbadja. Másnap a Kossuth Rádióban az MSZP alakulását kísérő belső és persze kiszivárgó ellentétekről hallani. Ne húzzuk el a szánkat. Ez is hozzátartozik. Az első történet is, a második is: vele jár. De az a kártékony, roncsoló, hogy ennyire álarcos a balett. Mindenkinek tudnia kellene, hogy mit, miért, minek az árán, mennyiért. Nincs olyan működő tőzsde, ahol rejtve van az árfolyam.

15. A szavak hiteléről. Arról, hogyan hullanak le a pózok. Hogyan találjuk meg önmagunkat, az eltakart, titkolt énünket a politika kavargásában. Ezt az emléket tiltakozásul elevenítem fel a mindent elárasztó, agresszív napi küzdelemmel szemben.

Nyolcvanhat március tizennegyedikén este az akkor „másként gondolkozóknak” nevezettek egy csoportja ünnepséget rendezett a Petőfi csarnokban. Heves verseket, nyilatkozatokat, szövegeket olvastunk föl; tapsok, felhívások, zenék. Mándy Iván következett. Fölállt zakóban, nyakkendőben a sok kihajtott fehér ing és dzseki között, megigazította a szemüvegét, csendesen, kissé éneklősen, alsó hangon (ahogy szokott, amúgy beszélgetve) olvasni kezdett a zúgásban. A villa- mos-ból olvasott föl egy részletet, a „rabok vagyunk vagy szabadok” forróságában. Bemondta az alcímet, „Utak és utasok”, mint egy irodalmi esten. Ilyen szöveget senki sem várt. Féltettem őt, két-három percig bírják, aztán elnyeli a hangját a zsongás. Talán még ki is fütyülik. „Kossuth Lajos a Teréz-templomnál várta a villamost. . . Egy darabig a peronon állt... A kalauz megérintette a vállát. . .” Úgy nézték, mintha egy másik földrész lakója volna. A zsongás erősödött. „Az Andrássy út, na persze! Az ő műve, róla nevezték el. Ki akarja elvitatni a Gyulától?! Csak hát azért volnának egyebek is, kedves Gyulám!” Itt kezdtek néhányan figyelni. „A tábornokok! A tábornokaim! Vécsey, Aulich, Nagy Sándor . . . Árnyak emelkedtek fel. Halottak árnyai. Akadt, aki tisztelgésre emelte a kezét. . .” Itt már elcsendesedett az aréna. „Sovány borotvált arcú férfi futott a villamos mellett. Egy kissé lemaradt. Már úgy tűnt, hogy kifulladt. De aztán megint rákapcsolt. A kalapját lengette. — Lojács! Lojács!” Itt már együtt volt vele a sok száz március tizenötödikés, néhányan el mertek mosolyogni. Lazán, mint az őszinte pillanatokban. Aztán: „Kossuth levette a kalapját. Végigsimított a karimáján. A térdére tette a kalapot. Ölébe vette. Hát elég ócska. Beázások sötét foltjai.” Ekkor jelent meg a tömegből egyedekké vált részvevők szemében a kis fényes pont. Nemsokára befejezte, de még sokáig állt jobbkezével zavartan szemüvegéhez nyúlva, a másikkal zakója szélét húzogatva az azokban a percekben önmagára ébredt közönség tapsviharában.

16. Ne sikkasszuk el a megszerzett tapasztalatokat. Az én nemzedékem tragikus nemzedék. De hiszen az előttem járókat „meszesgödör-nemzedéknek” nevezték, az utánam következőket meg „történelem nélküli nemzedéknek”. Itt nincsenek ép korosztályok. Mindannyian rendelkezünk a meg nem valósultság, a csonkaság, az eltorzulás, a cinkosság tapasztalataival. Ha vannak (közösségi, nemzeti) céljai az életünknek, az egyik bizonyára az, hogy ne hagyjuk feledésbe merülni a tapasztalatainkat. Azt sem, hogy a hamis helyzetek, a különböző zsákutcák miatt

56