Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 12. szám - Sándor Iván: Vízkereszttől Szilveszterig (A nyolcvankilences esztendő, esszésorozat, IX. rész)
a kérdések, amelyeket rendszerint múltidejű alakjukban ismerünk: „mi lett volna akkor, ha?”, „hogyan kellett volna?”. 6. Amit a bevezetőben megpendítettem, arról Bibó hajdan hosszan töprengett. Ő úgy gondolkozott, hogy a „történelemnek rendszerint a háborúkat lezáró békecsinálások a nagy, folyékony és képlékeny korszakai. .. azután a helyzet némi folyékonyság után többé-kevésbé megmerevedik, elsősorban a területi állomány merevedik meg és utána az, amit nemzetközi politikának nevezünk, hosszú ideig eléggé kiszabott és kitaposott síneken megy tovább, ahol nem olyan túl nagy a játéklehetőség...” Valóban, a Trianonban vagy Jaltában lerakott sínek mentén nagyobb „játéklehetőség” nemigen volt. Mégis, mintha ma háborúk és véres forradalmak nélkül kikényszeríthetőek volnának a nagy átrendeződések. Ez a teljesen új helyzet a századvégi Európa létének-jövőjének a magja. A változásokat nem egyszerűen a háborús győztesek egyoldalú érdekeit rövid úton meghozott dekrétumok irányítják; mintha a háttérbe szorított kisnemzetek előtt is nagyobb mozgástér nyílna, hosszan elnyúló útkeresések, tárgyalások, egyensúlyteremtések folyamataiban. Eközben a legfontosabb az, hogy minden nemzet az éppen előtte álló tényleges problémákon igyekezzék úrrá lenni, mert minél eredményesebben teszi ezt meg, annál inkább lesz sajátosan nemzeti megoldás az, amit létrehoz. Bibó éppen arra hívta föl a figyelmünket, hogy egy erjedésben (majd egyszer) az minősül sajátos nemzeti megoldásnak, ami most (jelenidőben) a tényleges problémákon való felülkerekedés. Ő mutat rá arra, hogy például az angol vagy francia jellegzetességek úgy alakultak ki, hogy a saját történelmi pillanataik megoldásával egész Európa függő kérdései számára teremtettek hasznosítható megoldásokat, „anélkül, hogy bármikor szem előtt tartották volna, hogy az, amit ők csinálnak, az nemzetileg jellegzetes legyen”. 7. A politikai arénában ma: meg nem határozott erők, elmosódott alakulatok, homályos térségek; a kollektív és személyes erők képlékenyek, tervezik, rajzolják, kinyilvánítják, átformálják, újrateremtik önmagukat. Negyven év után a startvonalnál természetes ez a tülekedés. Ma mindenki mindenkivel vitában van, az ellenzék a kormányzópárttal, a kormányzópárt önmagával, az ellenzék a másik ellenzéki erővel; mindegyik párton belül több platform van, és a szóvivők naponta más és más álláspontot fejtenek ki saját pártjuk nevében. A hajótest ingása olyan nagy, hogy az erősen fölerősített lámpások is elmozdultak és annak, aki régi teóriák mentőövébe kapaszkodik, nincs sok esélye rá, hogy szárazföldet érjen. De ez nem csak a marxizmusra vonatkozik. Leírtam már áprilisban Tamás Gáspár Miklós nagyszabású liberalizmusélesztése kapcsán, leírom újra, most már fél esztendő teóriateremtő káoszának kudarcai alapján: Magyarországon nincs (hosszú távon) sikeres politikai hagyomány. Az első és második világháborút követő korszakokat semmilyen politikai gondolat-irányzat nem élte túl bizonyított eredményekkel. És ezt nemcsak a kormányzópárt törté- nete-helyzete mutatja, nemcsak az, hogy a Szociáldemokrata Párt milyen nehezen képes magához térni, nemcsak az egykori parasztpárt (majd Petőfi párt) utódgyü52
