Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 12. szám - Szávai Géza: Mész az úton (regényrészlet)
Férjnek jó lesz, az ilyen nagy melákok mind jó férjek, jó családapák, azt mondja Andi, és igaza van, Mámbó kitűnő családapa lesz, ez megvédi a gyerekét, az én apám, eh, vannak, akiktől meg kellene vonni az apasági jogot, éppen mint a hajtásit! mások pedig nem mennek férjhez, nem lesz gyerekük, gyerekük azért lehetne, engem kirúgtak volna a tanügyből, Antika, ha terhes maradok, de hol is kapott volna Magdi egy hozzá való férfit, ugyan hol?! Az rossz érzés, fáj az embernek, hogy a felesége két szeretőt tarthat, gyereke születhet, s nem tudni, ki a gyerek apja, az is rossz érzés, hogy az ember biztos a gyerekében, biztos abban, hogy övé a gyerek, s akkor mégis főként az asszonyénak számít, mert a törvény számol azzal, hogy csak az anya biztos, ugye, Vencel, ugye, na, látja, nagy dolog, mikor az ember nem húzódhat vissza a saját gőgjébe, nagy dolog, mikor kell a világgal, a természettel, a többiekkel számolnia, mert a természetelvű törvény erre sarkallja, nagy dolog, Vencel, mikor a törvény kilöki az embert a többi ember közé, a magándolgok felől a közösségi érzés felé löki, mert valami efféle a közösségi érzés, érti, érzi, s elismeri ugyebár, hogy le kell mondani a magángőgről, s hozzá kell szokni a közösségi érzéshez?! — Na, nézd meg apám, itt előttünk Vásárhely fényeit. Prímán látszik, mi? Mi? Ugye? — Mert tiszta az ég, vagyis a levegő. A sötétséget szétverik Vásárhely fényei, az ég megint ég, az ember nincs bezárva egy fénybúrába, mint egy kalitkába, a pillantását nem veri vissza pár méterről a sötétség. A technika felől, a technika érdekli, hogy az ember egy hozzá nem értő kegyeiért kell esedezzék, de hát ez nem is lehet másképp, sok iniciatíva így kezdődik, nem mindig van úgy, hogy sétál az ember az esőben, s esernyőstől beráncigálják a rakétaiparba s a tudománytörténetbe, legtöbb iniciatíváért meg kell harcolni, s kivárni az idejét, ez a kettő együtt, harcolni és kivárni! — Hát egy gyönyörű látvány, mi? Prímán lehet látni a várost. No, de mit szólnál ahhoz, hogyha hallani is lehetne a várost, éppen úgy, ahogy látni lehet?! Na?! Na?! — Nem értem, hogyan hallhatnám a várost. Mit kellene hallanom? A sok rossz érzés között az lenne a legjobb érzés, ha az embernek gyereke lenne, tőle lenne a gyerek, és otthon várna rá az asszony a gyerekkel, és a gyerek úgy oda volna az apjáért, mint a jóistenért, az lenne a legjobb érzés, amikor vitetik át az embert a Kárpátokon. — A következő kanyarból még jobban lehet látni. Nem lesz több domb előttünk, s a főtérig látunk. Hát ilyenkor már nem sokat láthatunk, az igaz. Az volna fasza dolog, ha látva a főtéren hazafelé andalgó szinyort és szinyorinát, hallanád is őket! Érted, nemcsak a főtérig látni, hanem a főtérig hallani. Vagy: nemcsak belátni pár száz méterről egy ablakon, hanem be is hallani, na, na, mit szólnál, na, hm?! Azt, hogy metafora, azt mondanám, s hogy a vak tyúk is talál szemet, távolba hallani, ez szép lenne, de kicsit illetlen távolba hallani, távolba is hallgatózni, illetlenség! ezért lelkesedik érte Mámbó. 47
