Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 12. szám - Szávai Géza: Mész az úton (regényrészlet)
És ha gyereke születne Jolánnak, és nem tudnák, hogy hármuk közül ki az apja, akkor az milyen érzés lenne, Vencel?! lehet, hogy én nem tudok sakkozni, vagyis biztos, hogy nem tudok sakkozni, hát ez eddigelé biztos, az is lehet, nem tudom, mi a közösségi érzés, de azt már tudom, hogy ez a kérdés nem tartozik semmiféle közösségre, hát a kérdés nem, hát nem is tárom semmiféle közösség elé, Vencel, ketten vagyunk, s próbálunk őszintén, sértődések nélkül beszélgetni, nem tartozik a kérdés semmiféle közösségre, rendben, hát akkor segítek, Vencel, tudom, milyen ez az érzés, ha a feleségének szeretői vannak, az nem esik jól, az, kérem, fáj az embernek, sokszor csak úgy belesajdul az ember leikébe. Ki kell fertőtleníteni az agyakat, puskaportól, robbanástól hevük golyóval, kilőni a téveszmét! egy kicsi gyereknek, még ha a falhoz vered, se lesz semmi komoly baja, mert ebben a korban ellenálló, amelyik ellenálló, s amelyik nem, úgyis elhull? igen?! mindenki ezt mondja? hát akkor pak-pak-pak-pak-pak-pak végig az utca hosszán, azért mondjátok, mert szégyellnek elismerni, hogy tehetetlenek vagytok Andorrai szemben, ezért semmiségnek próbáljátok venni, hogy földhöz verte a gyerekét, pak-pak-pak, az igaz, hogy szuszog Árpika, megélt Árpika, na, de az anyátok istenit, ha kifingott volna Arpika?! be kell lőni a fejetekbe, hogy kifinghatott volna Árpika, pak-pak-pak-pak-pak-pak-pak. Jó messzire van a várostól is, a falvaktól is, ide fel kiránduló se nagyon téved, az ember tervez, hogy de szép volna meghallgatni egy erősített vinnyogású szinyori- nát, de nem, nem viszek oda fehérnépet, nincs olyan fehérnép, amelyiknek el ne járjon a szája, Julával is ezzel kell majd kezdeni, hogy tartsak neki egy iskolát, hogy ez aztán nem falu, ez egy város, itt nem illik szomszédolni, itt mindenki végzi a maga dolgát, s ez így helyes, s én már a kezdet kezdetén beállítom a diszcsiplinát, mert ha az nincs, semmi sincs. Várakozik, az ujj megáll a ravaszon, odaverte, a földhöz verte Andor, a saját gyerekét?! az ujj lazábban pihen a ravaszon, nohát?! erre már feszülhet, rándulhat az ujj, pak-pak, a nahát után a rémület következik, s a sunyi kibúvás, Andornak nincs törvénye, ez akárkit agyonüt, leüli a nyolc évet, s kezdi elölről, nohát igen! ellene semmit nem lehet, nohát igen! akkor ezért megkapjátok pak-pak-pak, nohát igen?! pak-pak-pak, hát potyoghatnak a földre, hát tőletek, hát közöttetek potyoghatnak az udvarok kőkeményre taposott homokjára, nohát igen?! pak-pak- pak. Mit számít az már, mit számít minden, hogy az embernek mi fájt, ha már a Kárpátok hágóin viszik át, ahogy átbükkenünk a tetőn, ahogy lefelé gurulunk, akkor már mindjárt ott is van Bukarest, s akkor már csak az számít, hogy az ember annak örvendhet, hogy Jolánnak nem lett gyereke. Szomorúságos vigassággal, vigasságos szomorúsággal, két kezemben két géppuskával, de legalábbis két géppisztollyal szórom a golyót a húsvéti öntözők kedvével, kedélyével, szórom, áldom rátok a golyókat, pak-pak-pak, Irmának csak hátulról, ne tudja, hogy őt is lelőtték, de ti homlokon kapjátok, pak-pak-pak, mellettem Magdi, ezt nézd meg, Magdi, pak-pak-pak, apám! na igen, apám, a te kántortanítósan szomorúságos tökfejedbe is elkelne egy-kettő, három satöbbi golyó, nem, az ember fia nem üt az apjához, nem lő az apjára, ez nem haladó hagyomány, Árpika, te majd ne kövesd, én még követem, kikerülöm apámat, akitől semmi egyebet nem örököltem, csak ilyen szavakat, hogy vigasságos és szomorúságos, pak-pak-pak. Úgy ült a főügyész, mint én most, összekötözött kézzel, ebben a masinában, nem 40
