Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 12. szám - Herceg János: Ella (esszé)
Az 1940-es év utolsó lapja, december 18-án a karácsonyi jókívánságok mellett, szokás szerint, mindenre igyekszik kitérni. „ a Papucshős anyagilag a legjobban jövedelmezett, 2000 pengő fölött kaptunk érte, viszont Laci az előadással úgy nem volt megelégedve, hogy a második felvonás végén jött a bemutatóra, és a harmadik szünetjében, a meghajlás után elszökött. A banketten a Vadászkürtben én képviseltem a szökött szerzőt. Amint látjátok a Jánosnak küldött Kelet Népéből, Móricz Zsigát a keresztény éra nem tartotta meg, és megélhetésnek (ó, jaj!) átvette ötezer adóssággal a lapot. Mi megpróbáljuk támogatni, ahogy csak lehet, szeretnénk megmutatni, hogy van keresztény érdeklődés is. Olcsó a lap, és jó írók írják, meglátjuk, mi lesz . . . Szegény Zsiga nagyon sokat remél. Laci mindent vállalt, persze anyagiak kizárásával, pedig annyi a megígért írás tartozása, hogy rossz rágondolni. Januárban jön ki egy könyve a magyar ritmusról. Nagy harc lesz körülötte megint. De Féja Géza újabban igen harcol mellette, és az biztatja ilyen erős kirohanásokra. Holnap jelenik meg regénye, a Szerdai fogadónap. Most a MEFOSZ valami történeti sorozatot készít, ott vállalt egy könyvet. Színdarabok is felébe vannak, három is. Nagyon örülünk, hogy Jánosnak úgy, ahogy, de jobb most az élete. De legalább itt muszáj aktív irodalmi életet élnie . . . Az egész helyzet elég komisz itt. A zsidók ennek a buta törvénynek következtében megölnének minden keresztényt, de hatalom és pénz mégis csak náluk van. A keresztények marják egymást...” A történelmi változásoktól terhes 1941-es évet Ella hosszú, ceruzával írt levele vezeti be. Itt már az úgynevezett „zsidó kérdés” is háttérbe szorul, amiből mi a határon túl semmit sem éreztünk. Zsidó barátaink voltak, s a magyar katonai megszállás, illetve a visszacsatolás a két asszony viszonyát is megváltoztatta. Feleségem az első alkalommal feljött velem Pestre, ott is maradt kislányommal néhány napra Némethéknél, aztán Ella látogatott le — úgyhogy a személyes érintkezés megszüntette egy időre a levelezést. Viszont a feltehetően februárban írt említett levél — mert dátum nincs rajta — mindezt még nem engedi sejtetni. N. L. Jugoszláviába készül, már megírta Híd a Dráván című baráti vallomását, miután a kért szerbhorvát könyvek is eljutottak hozzá, de ebből a látogatásból már nem lett semmi. S Ella levele a hideg lakással már a háború előszelét érezteti: „Lacit végre tizenhárom év után véglegesítették a fővárosnál. . . s jövőjanuárban nyugdíjba megy. Már nagy szüksége is van rá. Amit most dolgozik, az rengeteg. Már évek óta nem vállalt előadást, s most hetenként van egy felolvasása. Volt Sopronban most Zsigával (Móricz), előadni Debrecenben Kérényivei (náluk is lesz gyerek). Tegnap este a Turul-várban olvasott fel a felsőoktatásról, s azután Zilahy a Kitűnőek iskolájáról. Rengetegen voltak, álltak az emberek, de haszna ugye úgysem lesz, pedig volna mit megjegyezni belőle. A lényeg az volt, hogy kötelezővé kellene tenni, hogy 60% az egyetemen a nép gyermekeiből kerüljön ki... Megjelenik ez a cikk is, de sajnos, nektek nem lehet elküldeni, mert nem kapjátok meg. Mi különben már két hete nem lakunk otthon. Elfogyott a kokszom és nem tudok kapni. Az iskolák nagy része is be van zárva, így a gyerekeket kitettem Gödre, én meg Lacival a szüleimnél lakom. Laci nem is búsul, mert nem kell olyan messzire gyalog mennie . . . Katonáiktól végleg kidobták Lacit a szívével. Ez jó is, rossz is. Azóta rosszabbul érzi magát, pedig sorozás előtt már egész jól volt. A fontos, hogy ne dolgozzon sokat, és ezért forszírozom, hogy nyugdíjba menjen már. . . Ha nem kell tanítania, sokkal könnyebben megy az irodalmi munka. Azon kívül az idén nyárra a farmot is nyélbe ütöm valamilyen formában. Azt mondta nekem, minden munkája mellékes ahhoz, hogy a farmon megvalósíthassa, amit akar. S neki kevés ideje van már hátra az életből, ezt akarja ott eltölteni. Tehát, ahogy és amit tudok, azt veszek, és május végén kimegyünk oda lakni. 13
