Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 12. szám - Herceg János: Ella (esszé)
Herceg János Ella JLvgy nyomdát adminisztráltam Zomborban, az egykori vármegyeház utolsó udvarán. Hosszú hasáblevonatokat korrigáltam három nyelven, s ha nem volt okosabb dolgom, rövid novellákat írtam a Kalangyának és egy nyolcoldalas újvidéki napilapnak. Huszonhárom éves voltam. — Ne csináljunk belőle könyvet? — kérdezte a Sánta Guszti, legöregebb szedőnk egy napon, mikor már összegyűlt egy kis kötetre való. — Pár este kiszedjük munka után! így született meg Viharban című novelláskönyvem. Szenteleky már búcsúzott az élettől, elmenőben volt, de még megírt egy néhány soros előszót hozzá a pesti mártonhegyi szanatóriumban, s mellékesen megjegyezte: „Németh László felkeresett, két kötet Proustot is hozott magával, kései válaszomnak is részben ez az oka. De azért az előszó — ha kívánod — rögtön elkészül. Könyvedre nagyon kíváncsi vagyok.” Mire azonban megjelent, ő már nem élt. Egy év is eltelt azóta már, amíg eljutott hozzám a Tanúnak az a száma, amelyben Németh László ismertette a könyvet, s utána Benedek Marcell a Századunkban egy-két mondamái alig hosszabb figyelmet pazarolt rám, de azzal végzetesen beleszólt ő is a sorsomba, mert azt írta: „Csatlakozni merek a jugoszláviai magyar írók tragikus-korán elhunyt Kazinczyjának véleményéhez, aki előszavában nagy jövőt jósol ennek a fiatalembernek.” Ez megőrjített. Miért legyek én kisebbségi író, ahol nem is lehet belőlem soha semmi, mondtam a feleségemnek, mert akkor már nős voltam, vakmerőn vállalva felelősséget egy gyönyörű asszonyért, hogy megossza velem a szegénységet. Különben rendezett viszonyok között éltünk, anyagi gondok nélkül, ha szerényen is, de cselédünk volt, s nyáron lementünk a tengerre, szóval nem volt semmi bajunk. — Gondolod, kapsz majd útlevelet Magyarországra? — kérdezte a feleségem, miután rendőri felügyelet alatt álltam, nem sokkal korábban vették el az útlevelemet, s mintha csak ennyi aggálya lett volna meggondolatlanul merész elhatározásommal szemben, még örült is, és bátorított. Rendeztem viszonyomat a nyomdával, külmunkatársi kapcsolatban maradva a helyi lappal, úgyhogy legalább a pesti lakbérünket biztosítva láttam. — A többit majd csak megkeresed odafönn! — Na, hallod! — feleltem fiatalos nagyképűséggel, mint aki mindezek után biztos a dolgában. — Ilyen kritikák után nem játszhatom el itt a jövőmet! Sikerült Csehszlovákiára szóló útlevelet kapnom, s 1936. január 12-én kiszálltunk Pesten a Keleti pályaudvaron. Az otthoni lapnak volt valamennyi követelése 6
