Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 11. szám - Lipcsey Ildikó: Erdélyi olvasónapló (Virt László: Márton Áron, a lelkiismeret apostola)

pártjának híve volt.) 1945—46-ban hősies küzdelmet folytattak a romániai magyarok vezetői az MNSZ, az egyházak, a gazdasági szervezetek, tudományos intézmények, iskolák, és a Román Szociáldemokrata Párt Magyar Bizottsága. A biztató eredmények ellenére egyik csalódás a másikat követte: a magyar tanítók és tanárok, múzeumok, könyvtárak alkalmazottai nem kaptak fizetést, a kolozsvári magyar egyetem kártérítés nélkül valamennyi épületét át kellett adja a román egyetemnek, a magyar földműveseket kihagyták a földosztásból, a kereskedőket, iparosokat magas adóval sújtották, lefoglalták a távozottak vagy külföldre hurcoltak ingó és ingatlan vagyonát, az állásokat románokkal töltötték be a többségében magyarlakta vidékeken is, nem szűntek meg a magyarok elítélése a hadbíróságokon, az igazságügyi miniszter rendelete 300 000 erdélyi magyart zárt ki az állampolgárságból, rekvirálták a székelyek terményét és állatállományát, az országban mindenütt zaklatják őket — foglalta össze Márton Áron 1946. január 28-án írott, Petru Grozához intézett híres levelében.

Többen, így az egyházak képviselői, az RSZDP Magyar Bizottsága osztotta azt a véleményét: az MNSZ túl sok engedményt tesz a román kommunista pártnak. Mindenekelőtt az MNSZ 1945. novemberi 100-as intézőbizottsági ülésének határozatát vetették az MNSZ-vezetők szemére, mivel abban kijelentették: a román—magyar határ kérdésében az MNSZ nem illetékes állást foglalni, az a nagyhatalmakra tartozik. „Tudatában vagyunk annak — szól a határozat —, hogy az erdélyi nemzetiségi kérdés megoldása nem határkérdés, hanem a demokrácia megerősödésének, a nemzeti jogegyenlőség tényleges megvalósításának, a határok feloldásának kérdése.” Nemcsak az erdélyi magyar ellenzék értelmezte úgy, hogy az MNSZ lemondott Erdélyről, hanem a román békedelegáció is felhasználta az MNSZ maros vásárhelyi 100-as intézőbizottságának nyilatkozatát. A per abban a kérdésben, hogy ki, mennyire árulta el az erdélyi magyarságot, még ma is tart. Az MNSZ vezetői azzal érveltek: a magyar területi igényeket senki nem támogatja a nagyhatalmak részéről, tehát csak a reálpolitikát folytathatták. Az ellenzék álláspontját memorandumban foglalta össze, melyben Márton Áron, Vásárhelyi János református püspök, Korparich Ede és Szász Pál az EMGE részéről, Lakatos István az RSZDP Magyar Bizottságának vezetőségi tagja, mint az erdélyi magyarság igazi képviselői, a következőket hozták a magyar kormány és a Párizsban ülésező nagyhatalmak tudomására . 1946. május elején: mivel az emlékiratból néhány példány maradt csak, alábbiakban tartalmilag ismertetjük:

1. Az erdélyi magyarság elvárja, hogy a magyar kormány mindent megtesz annak érdekében, hogy az erdélyi magyarság képviselőit meghallgassák a békekonferencián.

2. Erélyesen hangsúlyozzák: sem a magyar kormánynak, sem az erdélyi magyaroknak nincs joga önként lemondani területekről. „Lemondást külső hatalom a magyarságra kényszeríthet, de az ilyen döntést, ha igazságtalan, az idő orvosolni fogja, az önkéntes lemondást azonban többé jóvátenni nem lehet. Ezért a felelősséget az erdélyi magyarság lelkiismerettel nem vállalhatja.”

3. Az erdélyi magyarok, saját államukban, saját testvéreik között kívánnak élni. Megértik a románok hasonló óhaját, de a maguk részéről ugyanezt szeretnék elérni.

4. Romániában a magyarság történelmi tapasztalatból tudja, hogy alapvető jogait nem biztosították, annak ellenére, hogy Romániát arra nemzetközileg kötelezték. Hiába fűzött reményeket a demokratikus kormányhoz is. Az erdélyi magyarság tehát minden politikai rendszerben élt már de a „tűrhető életkörülményeket számára” sem a két világháború közötti rendszer, sem Groza kormánya nem biztosították.

5. Elvárják — folytatódott a memorandum —, hogy a magyar kormány képviselői mindent megtesznek a kielégítő rendezés érdekében. Ha diktátumot kell elszenvedjenek, elvárják a magyar kormánytól, hogy mindent megtesz az erdélyiek gazdasági, kulturális jogainak intézményes fennmaradásáért, és hogy autonómiájukat a győztes nagyhatalmak garantálni fogják éppúgy, mint 1919—20-ban. E pontban még kérték azt is, hogy a magyarországi és az erdélyi magyarok vagyonát ne kezeljék ellenséges vagyonként. (Itt arra utaltak, hogy a szovjet—román fegyverszüneti szerződés szerint csak a német vagyo91