Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 11. szám - Lipcsey Ildikó: Erdélyi olvasónapló (Virt László: Márton Áron, a lelkiismeret apostola)
nél kell gyarapítani az egyéni és társadalmi műveltséget — írta a róla szóló tanulmányában munkatársa, Venczel József. A sokoldalú, praktikus képzés megszervezését sürgette a már meglévő magyar intézményektől. Márton Áron szinte egy időben ismerte fel a zengővár- konyi tiszteletessel, Fülep Lajossal és a népi írókkal, hogy a magyar társadalom legsúlyosabb gondja és vétke az egyke. A második bécsi döntés után, 1939. február 12-éi püspökké szentelése óta, mint Erdély katolikus egyházának feje Gyulafehérváron, Dél-Erdélyben maradt, mert úgy látta: ott jobban rászorul népe. Antonescu diktatúrájában a Romániában maradt magyarok törvényen kívül kerültek: összeszedték rádióikat, járműveiket, nem távozhattak el lakóhelyükről, munkaszolgálatra hívták be és internálták őket. Ahogyan Észak-Erdélyben 1943 nyarától világnézetre és pártállásra való tekintet nélkül, úgy Dél-Erdélyben is kialakult egy magyar antifasiszta, háborúellenes mozgalom. 1944 májusában a dél-erdélyi párt, a Magyar Népközösség néhány tagjának tudomására jutott, hogy Románia ki akar lépni a háborúból. Arra kérték a vezetőséget, hogy a magyarság jövője érdekében üljenek össze, és dolgozzák ki a leghelyesebb politikai irányvonalat. A Magyar Népközösség konzervatív elnöke, Gyárfás Elemér elutasította a javaslatot. Márton Áron püspök, Szász Pál, az Erdélyi Magyar Gazdasági Egylet vezetője, Kacsó Sándor népi író, Takáts Lajos baloldali szimpatizáns ügyvéd — 1947-től nemzetiségi miniszter — Haller István a magyar szövetkezetek vezetője, Nagy Ferenc református püspökhelyettes, Gál Miklós unitárius főgondnok bejelentették, hogy önálló mozgalmat indítanak, Demokratikus Csoport néven. Az 1944. augusztus 23-ai román nemzeti fegyveres felkelés miatt a közvéleményt csak szeptember elején tájékoztatták erről. Ezt követően levélben inditványozták a Madosz helyi szervezetének: adjanak ki közös nyilatkozatot, melyben kifejezik lojalitásukat Sánátescu katonai koalíciós kormánya iránt, ebben egyúttal adjanak helyet azoknak a sérelmeknek, melyeket a két világháború között a román kormányok elnemzetlenítő politikájának következtében elszenvedett a magyarság. Márton Áron és társai felismerték: Romániában „a fasizmus rejtett erői igyekeznek a magyar népet a hitlerizmus és irredentizmus vádjával bepiszkítani. Ezzel ugyanolyan sorsot szánnak neki, mint amilyen a hitlerizmus megszállottjaira vár” — a kollektív felelősségrevonást. Gyanújuk beigazolódott. Sok román politikus előtt a benesi példa lebegett: az ország magyartalanítása, a magyarok kiűzése. A történelmi pártok magyarellenes kampánya idején, egyedül a baloldal — különös tekintettel a Román Kommunista Párt képviselőire — vették védelmükbe a magyar népet, mint amely nem felelős hivatalos vezetői politikájáért. Sőt, még ennél is többet tettek: ígérték, hogy egy, a vezetésük alatt álló kormány — mivel jövőjüket a román kiugrás következtében a Szovjetunió már eldöntötte — alkotmányban rögzíti a jogegyenlőségüket. Egyfelől tehát a polgári pártok részéről: a kitelepítés veszélye, másfelől a baloldal ígérete, a nemzet megmaradásának esélye. Ez olyan csalétek volt, amellyel nemcsak az erdélyi magyar baloldal képviselőit nyerték meg, hanem sokkal, de sokkal többet. Azt, hogy az egyenjogúság ígérete taktika csupán a román kommunista párt részéről, még a párt tagjai sem tudták. Szeptember elején, az aradi és tordai magyar betörés idején — Torda alatt három hétig tartotta magát a magyar honvédség a szovjet—román ellentámadással szemben — veszélyes és regénybeillő vállalkozásba fogott két madoszista, Csákány Béla és Kurkó Gyárfás. Szovjet katonai alakulatokkal zsúfolt vonaton, keresztül a fronton elindultak Brassóból Gyulafehérvárra a püspök úrhoz, hogy megkérjék: támogassa a katolikus egyház a néhány száz tagot számláló, erősen a kommunista párt balos irányzata hatása alatt álló Madoszból átalakuló Magyar Népi Szövetséget, amely mint a népi erőkkel megújult tömegszervezet és párt, a magyarság érdekképviseletét óhajtotta ellátni, harcolva az egyenjogúságért, évszázados intézményrendszere megőrzéséért. A Magyar Népi Szövetség ezt a feladatot 1946-ig, a párizsi béketárgyalásokig a külföldnek szólóan és a politikai-hatalmi harcot eldöntő választásokig azért tudta betölteni, mert a román baloldalnak érdekében állt az egyenjogúság törvényes biztosításának ígéretével megnyerni, leszerelni az MNSZ vezette romániai magyarságot, legfőbb koalíciós partnerét. (Az ország többsége Maniu Nemzeti Paraszt90
