Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 11. szám - Sándor Iván: Vízkereszttől Szilveszterig - A nyolcvankilences esztendő (VIII. Éva kisasszony hónapja, esszésorozat)

a) amikor a harmadik út gondolata megszületett, a fasizmus és a bolsevizmus között keresett ösvényt, s bár ez akkor megvalósíthatatlan lett, ám virtuálisan mégis jogosan kívánatos harmadik ösvényt rajzolt a nemzet szellemi térképére;

b) amikor negyvenötben a harmadik út gondolata újjászületett, képviselői előtt is fedve volt — amit mi, náluk sokkal jelentéktelenebbek viszont már jó ideje és éppen Bibóék, Némethék kudarcai nyomán is tudunk —, takarva volt tehát, hogy a jaltai döntés és a sztálini államorganizáció hegemón törekvései miatt nincs realitása egy olyan fejlődésnek, amelyben a közösségi-szocialista elvek és a demokratikus államberendezkedés együtt valósulhat meg. A tervkészítés szintjén azonban súlyos képviselői voltak a harmadik út gondolatának;

c) az ország mai elszegényedése kizárja a kísérletezés lehetőségét egy, a világban még sehol létre nem jött „harmadik” megoldásra; amiről nem tudja senki, hogy „van-e”, de az bizonyos, hogy legfeljebb egy gazdaságilag stabil zóna továbbfejlődési variációi között szerepelhetne, és semmiképpen sem egy működésképtelen — más erőkre utalt —, instabil ország kigázolási ösvényeként. Ugyanakkor mindaz, ami a „harmadik út”-ból politikai államberendezkedési alternatíva, már jó ideje nem „saját út”, „külön út”; amennyire virtuális magyar út, ugyanannyira vagy még sokkal inkább „finn út”, „osztrák út” stb. A mai Európában annyi saját útról beszélhetünk, ahány demokratikus kisnemzet van. Amennyire nyilvánvaló, hogy az egész magyar demokrácia jövője egy másféle út, mint az eddigi, annyira bizonyos, hogy a félévszázad alatt teljesen átrendeződött, nagyon sokféle különutakat mutató Európában nehéz hivatkozási alapot találni a kis nemzetek számára a már bevált változatok helyett valami másfélének a „kitalálásához”, ahhoz, ami jobb kondíciók között sem sikerült soha. Hibalehetőség (2) ezt számításon kívül hagyni.

Megfogalmazódik a „nyugatias” fejlődési útra való közvetlen és egyértelmű visszatérés terve is. Ez a program joggal indul ki abból, hogy a demokratikus államberendezkedésre sehol, semmilyen eredményesebb változat nem alakult ki, mint a klasszikus, elsősorban angolszász típusú demokráciákban, a piacgazdaság talaján.

Mivel nem számolnak azok, akik — ismétlem joggal — ebben, az Európában évszázadosán hagyományos, ma is stabil és megoldásokra kész államszerkezetben látják a járható ösvényt? Mindenekelőtt azzal, hogy egy évszázadosán félformák között élő, instabilitásokkal terhelt, közös kelet-európai nyomorúságba süllyedt, hagyományosan a fordított kiválasztás alapján szerveződő államapparátussal vegetáló nemzet — habár nagy váltóállítás nélkül nem léphet léte újabb szakaszába, ám — egyetlen lépéssel nem képes „otthagyni” a félformákat. A kormányzati, parlamenti szférában ugyan megtörténhet a teljes váltóállítás, ám az élet egyéb (domináns, és nemcsak gazdasági, hanem államszervezési, közrendi, államszövetségi) zónáiban ennek hatása, éppen a hamis helyzetekbe való becsontosodás miatt, korántsem biztosíthatja azt a belső-külső fölszabadítást, ami a klasszikus nyugatias létforma alapfeltétele. Hányszor állították a „nyugatias” fejlődés útitervét az elmúlt évszázadok alatt történelmünk legnagyobb alakjai a nemzet elé; „valahogy” (mélyebben rejlő okok miatt) nem sikerült hosszú távon a fordulat. Miért? Hibalehetőség (3) ezt végig nem gondolni.

Vannak persze még egyéb (bár könnyebben áttekinthető) hibalehetőségek, például a sztálini, poszt-sztálini, Sztálin előtti diktatúrába való „visszacsúszás” lehetőségének a figyelmen kívül hagyása (4) Moszkvától Budapestig, mint napi veszély.

26