Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 11. szám - Sándor Iván: Vízkereszttől Szilveszterig - A nyolcvankilences esztendő (VIII. Éva kisasszony hónapja, esszésorozat)
A legidőszerűbb, közvetlen hibalehetőség (5) az, ha a mai magyar progresszió azt gondolná, hogy minden megoldhatatlan, előre nem látott, kibontakozás alatt lévő kérdésre végleges választ hoznak majd a szabad, választások és a demokratikus parlament, a (minden bizonnyal) megalakuló koalíciós kormány. (Közbevetés 2.) „A koalíció a politikai művészetnek az egyik műszere, melynek megvannak a maga mindennapos kezelési és tisztántartási szabályai, megvannak a maga konvenciói és erkölcse, s megvannak a maga veszélyei is, melyeket ugyancsak a politikai művészetnek a szabályai szerint lehet megelőzni próbálni.” (Bibó István) (A koalíció technikája és a minőség forradalma.) Amit ma milliók némaságának, bizalmatlanságának nevezünk, azt pontosabban is kifejezhetjük: a meg nem való- sultságoknak, az „ellentétes világnézeti rendszereknek ebben az egymásutánjában a magyar politikai közgondolkozás általában elvesztette a hitét abban, hogy politikai rendszerekbe, világnézetekbe és mozgalmakba különösebb örömet, bizakodást és lendületet fektessen bele. . .” Bibó ugyan negyvenhárom esztendeje írta le ezt, mégis mintha ma írta volna. Ugyanígy időszerű az, amit arról mondott, hogy a demokrácia semmilyen választással és a nyomában kialakuló parlamenttel nem jön létre önmagában; a demokrácia kiindulópontja ugyanis milliók belső felszabadulása, miközben a milliók megszabadulnak a (mindenoldalú) félelemtől és felemelik fejüket. A demokrácia talapzata az emberi méltóság forradalma. Történelmünk egészen rövid szakaszait leszámítva sohasem jutottunk el idáig. A demokrácia — ha egyáltalán a közelébe kerültünk — nemzedékeink számára még esélyként is legfeljebb a politikai harcnak a diktatúráétól különböző formájaként jelent meg, s nem belső felszabadulásként. Az előttünk álló hónapok-eszten- dők útjait mérlegelve (még az optimális változatok esetében is) ugyanígy lesz. Számítsunk arra, hogy (némileg hasonlóan a lengyel változathoz) a választások integráló pontjai nem ama belső fölszabadulás vonalán helyezkednek majd el, hanem a hitvesztés, a bizalomvesztés, a kilátástalanság tudata, illetve a válságot kiváltó hatalommal és pártjával való szembefordulás vonalán. Mint az elmúlt évtizedek szerves következménye. Nyolcvankilenc augusztusában biztosra vehető, hogy bármi is lesz a választások eredménye, koalíciós kormány alakul. Nem mindegy azonban, hogy a koalícióban a válságmegoldó eljárási módok összessége, vagy a pártok közötti, az erőket tovább lekötő politikai harc formáinak változatai dominálnak-e majd. Az első út enyhítheti a kor mindenre kiterjedő válságát, oldhatja milliók bizalomhiányát; a második út — habár majd mintha a demokráciáért folyna a küzdelem — kilátástalanná teheti annak a folyamatnak a megindulását, amelyben végbemehet ama belső állampolgári fölszabadulás, mint a demokrácia megvalósulásának semmivel sem helyettesíthető alapja. De ma (hat héttel az MSZMP, két hónappal néhány ellenzéki párt kongresszusa előtt) még nem tett eleget a pártpolitika mezőnye két alapfeltételnek: az MSZMP még nem alakította meg — az erősödő sztálinista erőivel szembeforduló — új pártját, amely eltépi a magyar bolsevizmushoz fűződő szálakat, hogy egyáltalán alkalmassá tegye magát egy eljövendő koalícióban való részvételre; az ellenzék jelentősebb pártjai még nem tudták bizonyságát adni annak, hogy egy 27
