Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 11. szám - Géczi János: Patkányok, Szalamandrák (elbeszélések)

ki, s míg könnyei szerteáztattak mindent, hosszan kotorászott az izzadtságfoltos, kétes tisztaságú holmik között. Mire megtalálta a zsebkendőjét — fekete szegélyű, fehér gyászzsebkendőt —, szempillájáról lefolyt a festék — egyébként nem használt semmi más szépítőszert.

— Papírzsebkendőt? — lettem készséges, és fölpattantam, szabadon hagyva ártatlanságomat.

— Ó! — hagyta el a szomorúságot, és a földre ejtette a halálra gyűrt tenyérnyi, jobb időket is megélt szövetdarabot.

De már az ajtó mellé fektetett, szállodacímkékkel agyonzsúfított diplomatatáskámban kotorásztam — abban, amelyről évekkel később derült csak ki, hogy meghatározó szerepet kapott kapcsolatunk megteremtésében —, hogy kezébe adhassam élete első papírzsebkendőjét.

— Levendula? — nyomkodta aprócska öklével az orrához az ingeim, alsógatyáim és zoknijaim között elkeserítően meggyűrt csomagot. — Hogy mit fognak ehhez szólni a lányok? — ujjongott.

— Töröld meg a képedet.

— Nem számít. Nem így akartad?

— Bontsd csak fel! A tiéd.

— Csak azért. Van, aki így szereti.

Megfordultam, ne kelljen látnom, miként törli meg az arcát. Elvégre nem tudhattam, mennyire szemérmes. De őt ez sem zavarta. Azóta tudom, hogy érzéketlen bizonyos hétköznapi dolgokra.

— A papokat is ismered? — tettem fel neki azt a kérdést, melyre a válasz közelebb vihetett gondomhoz.

— Ők is férfiak.

— Megbizonyosodtál?

— Mindegyikről — csúszott ki a szájából. Legalább is, akik most itt élnek.

— Ügyes asszony vagy.

Félreérthetett, mert felállt az ágyról, s mögém lépett. Hátamon éreztem, menynyire süt a bőre. Állát rátámasztotta vállamra, s belelehelt a nyakamba.

— Azt mondják, innen a legszebb a város. A legnevesebb szakértőknek is ez a véleményük. És tudom, hogy nem azért mondják, mert udvariasak. Sokan úgy jönnek ide, hogy másoktól ezt hallották.

Nem szóltam semmit.

— Pfuj, de mocskosak vagytok! — s átkarolta a csípőmet.

— Pletykásak. Nem is hinnéd, hogy mennyire.

Lassú mozdulatokkal közeledtek izgulékony ujjai.

— Csak a nők tesznek túl rajtatok. Az még a ronda népség. Nem is szeretem őket.

— Kár.

— Az első pillanattól tudtam!

Ennyi bölcsességtől megriadtam.

— És a patkányok? — fordultam vele szemközt, de ő alig lazított ölelésén, nem engedett el.

— Ebben a szobában még senki nem fogott patkányt! Ide nem jönnek.

— Pedig a te kuncsaftjaid tenyésztik. És ha itt jártak, akkor patkányoknak is kell lenniük. Egyébként mi más lenne jöttük célja?

6