Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 11. szám - Géczi János: Patkányok, Szalamandrák (elbeszélések)
— Honnan tudod? — A csuhásokat? — Azt — hagytam rá. A válasz előtt mind a négy sarkot megnézte, nem jelentek-e különféle gonoszok az ócska lakásban. Abban, hogy jelenhetnének, már én sem kételkedtem, annyira kívántam a bűnt: az évezredes várban, ahol alkalmi szeretőm lepusztult háza húzódik meg, ahogy korábban, úgy máskor is — most is — megtörténhet minden. — Tudom. Csak úgy. Miért ne tudhatnám? A vendégeimről más is ragad rám. Látod, ezt szeretem a munkámban. Tanulok. — Azt is? — óvatoskodtam. Felkacagott. ínycsiklandó szájában az összes lukas nagyőrlő látszott. De nem volt időm elcsodálkozni, hogy a harmincnyolc éves asszonynak miként marad- hadtak meg a molárisai — másoknak huszadik évükre kitépi mind valaki sarlatán fogorvos —, mert előre lökte magát, s rám bukott. Combjaimat összeszorítottam a felsejlő lehetőség előtt. Talán összegörnyedtem, óva magamat, mert sértetten fújt visszavonulót. Macskaprüszkölése sem nyugtatott meg, holott őszinte felháborodása balzsammá válhatott volna riadalmamon. Elkeskenyedő arcát e feszült pillanatban szebbnek láttam, mint akkor, amikor a jótékony szürkületben megérintettem a Simoga-ház kapufélfájának támaszkodó vállát, s hagytam, hogy bevezessen a dohos lépcsőházba, majd át az elhanyagolt függőkért kipusztult bokrai, ápolatlan virágágyásai között, fel, a házfalnak dűtött ingatag létrán, be, ebbe az üzlethelyiségbe. Merthogy vásári hely ez, csöppet nem kétséges, holott előzékenyen letakarta az ágyfejnél álló vekkert. — Nem kell frászt kapni — s durcásan elhúzódott az ágy sarkába. — Nem azért tettem az ártatlant — védve merészségemet —, de tudod, tegeztem vissza nyíltan, ahogy ilyen helyzetben illő, most nincs időm injekciókért járni. — Van ismerősöm. Mondhatnám, házi orvosom. Adnom kell magamra. Ez olyan vidék. Szólhatsz, ha szükséged lenne rá. Megbeszélem vele, a kedvemért ingyen is megcsinálja. Néha én is megsegítem. — Többször volt? — Hát persze. Ezzel jár. — Munkhahelyi ártalom! — emeltem fel a hangomat. — Húú, de csúnya vagy ilyenkor. Inkább komor legyél. Azt inkább szeretem. — Hányszor? — kérdeztem. Perverz kíváncsiságom nem hagyta tovább lohadni a zsarátot. — Nem többször, mint a lányok. — De te: milyen régen csinálod — akartam az otromba időre célozni. Rezzenéstelen maradt pattanásos arca. Kezdtem belátni, hogy azok a foltok és az apró fehér kráterek nem a rám leselkedő veszély jelei, hanem a városi vízellátás problémáit tanúsítják. E magasságban, ahová húzódtunk, már nem elég erős a víznyomás. — Ha annyira szeretnéd tudni: tizenkétszer. De ugyanattól! — Nem próbáltál óvatosabb lenni? — A fiújától nem tarthat az ember. Nem lenne normális. — Tizenkétszer — hitetlenkedtem, és a biztonság kedvéért felhúztam a lábam. — Most nincs bajom! — sírta el magát hirtelen. Az ágy alól papírdobozt húzott 5
