Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 10. szám - Géczi János: Vázlat (Szőcs Géza: A sirálybőr cipő könyvéről)
Vázlat Szőcs Géza: A sirálybőr cipő könyvéről Bizonyára számos recenzense rámutat arra, hogy Szőcs Géza új kötetének címe az 1977-ben megjelent Kilátótorony és környéke című könyvének első sorából származik — s ez néhány Szőcs Gé- za-i jelleg felvillantására adott módot. Talán a legfontosabb — és e hetedik összeállítás ismét bizonyságát adja —, hogy Szőcs nem csak könyvegészekben, hanem életműben gondolkodik. Az 1989-es megjelenésű — 1986-ig írott, legnagyobbrészt kötetben most kiadott verseket tartalmazó — A sirálybőr cipő költői eszközei, moti- vumrendszere, belső utalásai és szerkezete egységbe kapcsolja az eddigi Szőcs-műveket (köztük a Kitömött utcák, hegedűk regénytöredéket). Látszik, hogy a ciklusokat, könyveket egységgé szervező alkotó szándéka jóval több a csupán poéti- kailag megfogalmazhatónál, megfoghatónál — alapvetően egzisztenciális és létértelmezést kí- váp. A sajátos metaforákat létrehozó alkotó teremtő ereje nem ezen alapvetően szükséges költői alakzatban testesül meg, bár feltétlenül egy magatartásmódot, a nyelvhez való viszonyt jelölnek újszerű és hatásos kettősképei, hanem jóval nagyobb szerepet kapnak a hagyományban szokottnál a verstestek konstrukciói, a ciklus, a kötetegész és a világkép. Maguk a kötetek is inkább a Szőcs Géza-i világkép oldaláról közelíthetők meg, mint a szürrealisztikus képek képzésének rendszeréből, vagy a képek olvasót eligazító hatásából. Igaz, e költészet legfeltűnőbb jegye az eredeti, bármiféle jelrendszert egységbe kapcsoló, az egységet átvilágító Szőcs Géza-i metafora. Nem véletlenül, a kettős képek mítoszt, mítosz- teremtést, mítoszteremtés-igényt sejtetnek. Ez a világkép egy — egészében — nem hagyományosan megélt életből következő, nem hagyományosan használt, radikális nyelven alapszik — amely önmagában is rangot jelző. Ez a másfajta élet az olvasónak természetszerűleg csak a másfajta beszédben mutatkozik meg. A kötetek egységéért a mondatoknál nagyobb nyelvi egységek hálózata a felelős, amely rendszer megsejtése szinte előfeltétele a költői üzenet megközelítésének, vagy az egyetlen konzekvens olvasat létrehozásának, bár ebben a konkrét látványból sarjadzó, erősen érzéki képek útmutatást adnak. A versek mindenkor a Szőcs Géza-i rendszerbe beilleszthető gondolati szerkezetekre épülnek, amelyeknek megvannak a leírható elemei. Akár a kötetegészek, a ciklusok, úgy a versek egy része is — több módszerrel létrehozott — montázs. A montázstechnikából következő elbeszélő jelleg általában két-három elemű. A verstestbe beépülő „talált szöveg”, „talált helyzet” leirása indít el egy folyamatot, amely végeredménye a verstestben kifejlő lírai mű. E két elem motívumaiból aztán egy erősen stilizált, távlatos befejezés következik, amely gyakran csak az előzfnények ismeretében érthető, s nemegyszer az életmű eddigi elemeit is egységbe kapcsoló. A „befejező” rész alakzata azonban a verstest leghagyományosabb része, miközben részévé emészti a nyelvileg és poétikailag legegyénibbet is. A sajátos dramaturgiával megszaggatott verstest belső feszültségekkel, történésekkel, hiányokkal és teljességillúziókkal telítődik, miközben rendre kapcsolódási pontot ad mind a költő világához, mind az olvasó lehetséges — mert a költővel feltételezetten rokon — világképéhez. Szőcs Géza költészetének sajátosságait, úgy vélem a fentiekben lehet keresni. Ezek azok, amelyek arra tették képessé, hogy egyetemességet sugalljon és egyetemességigényt állítson fel — önmagával és olvasójával szemben — a költő; s ez kapcsolja a huszadik század magyar és európai—amerikai költészetének legkiválóbbjaihoz. * * * Az a nemzedék, amelyhez Szőcs Géza is tartozik, az elmúlt tíz évben elfogadtatta és bevezette a magyar irodalomba a hosszú versekből építkező könyvművet. Az organikus könyvmű megvalósulása a bonyolult belső és külső idézésekben, a tudományos, a művészi és a köznapi világkép elemeinek, jeleinek felhasználásában, az idegen struktúrák nyílt és torzított átvételében, a reális és irreális, a megtörtént, és a megtörténhető szüntelen összemosásában van, amelyek együtt — jobb esetben — mito-poetikus rendszert hoznak létre. E rendszerbe beépülhetnek azok a hagyományos mítoszi elemek, amelyek a kollektív tudat részei, s amelyek összekapcsolják a mű létrehozóját és olvasóját (addig is, amíg az új mito-poetikus rendszer elsajátítási módja nem kerül át a kollektív tudatba). A mítoszi elemek az egyetemesség „kellékei” is. A nemzedék legérdekesebb — s immár nem is nemzedéki — teljesítményeit éppen azok — Szi- veri, Kemenczky, Zalán, Mamo, Szőcs — tudták megvalósítani, akik a poétikailag sokszor kétes származású elemeket esztétikailag egységes értékűvé tudták emelni, és a személyes létezésükben rejtőző univerzálist — éppen az egzisztencia válságát fölismerve — alkotássá transzponálni. 91
