Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 10. szám - Sándor Iván: Vízkereszttől Szilveszterig (A nyolcvankilences esztendő, esszésorozat, VII. rész)

szét azért nélkülözhetetlen, mert: az animálisból a humánus létbe törekvő ember számára minden, ami az aktív humanizálódáshoz visz, szervesen összefügg a kultúrával; mert az elkülönültség, az összemberi magány feloldásának szinkron (jelen és jelen), diachron (jelen és múlt) vetületben összemberi lehetősége; mert a tapasztalatok összegezéséhez és a megvilágítható közös utakhoz nyújtott közve­títése megkerülhetetlen emberi létkérdés. De — kössünk be ide egy korábban tárgyalt dilemmát — mit jelent mindez akkor, ha olyan állapotok jöttek létre, amelyekben a művészet többé már nem sorsprobléma. Fontos Poszlernak az a gondolata, amelyben tagadja, hogy a kultúra (művészet) fogalma a (mindenkori) mai művészet (kultúra) fogalmával volna egyenlő. Mint minden más, ugyanis változik a történelemben. „Fogalma e változások állandója . . . korlátozott, helyben és időben korlátozott érvényű művészetfogalmak alkothatok, amelyeket lazán kapcsol össze a variációk mögött érezhető közös állandó.” Ugyanígy helyezi egy nagyobb folyamatosságba azt a dilemmát, mely szerint az európai kultúrember mai szenvedélymentes létstraté­giájában kitér a rá nehezedő tragikum elől. Ő is látja, hogy valami könyörtelenül elmúlt. Hartman ontológiai gondolatmenetét idézi: minél alacsonyabb egy létfor­ma, annál jobban beágyazódik más létformák közé, szükségszerűség veszi körül és szilárd; minél magasabb egy létforma, annál jobban kiválik más létformák közül, szabadság veszi körül és bizonytalan. Ez történik a kultúrával, a művészet­tel is. Mi lesz — lehet — az út? Elmúlás, pusztulás, elsorvadás? Átalakulás? Megpró­bálni visszaperelni a hiábavalót? Megpróbálni megtalálni a új nézőpontokat? Poszler teljesítménye, feleletei azt sugallják, hogy — mint kormegértés — a HELYETTESÍTHETETLEN változat: a kultúrát védeni, nélkülözhetetlensé­gét bizonyítani és táplálni. (Elrabolt idő — magára ébredt arc) Minden művészet a világ valóságának egy láthatatlanját teszi láthatóvá, egy érzékelhetetlenjét érzékelhetővé; minden művé­szet közül a költészet nyitja ki az egészet. Érzéke a sors iránt is éber tud lenni. Ez Hamvas Béla gondolatsora, és tovább: „Mit jelent az, hogy az érzék a sors iránt éber tud lenni? Azt, hogy látja, mi az, ami történik és hol történik. Micsoda? — a sors.” Csoóri Sándor könyvheti verseskötetét, A világ emlékműveit máshonnan köze­lítem meg, mint ahonnan immár másfél-két évtizede költészetét szokás megköze­líteni. Nem bizonyos, hogy az eddigi megközelítések kritikája ez, lehet, hogy a költői pálya összegező szakaszának kezdetei adnak alkalmat arra, hogy mint kultúrateremtő teljesítményt nézzem. Jó ideje már a lét gyökereire pillantó érzék és a versbeszéd szólamának ellenté­téből kicsapó feszültség érint meg legmélyebben Csoóri költészetében. A lobogó kontemplativitás és a természetes, lírai beszédhang, a láz és az emelt fej méltósá­gának együttese, mint lírai nézőpont és teljesítmény, amelyből a vers, mint vers megszületik. Sajátos kultúrateremtő feszültség ez. Nem hiszem, hogy csak hozzám áll olyan közel, legalábbis jó volna, ha másokhoz is, mondom, miközben tudom, hogy Csoóri költészete — maga a „Csoóri-jelenség” — milyen sokakat vonz. A kérdés az, hogy mindaz, amiről itt beszélni szeretnék, amit jellegadónak tekintek, mennyire van jelen az erős vonzásokban-vonzódásokban. 42

Next

/
Oldalképek
Tartalom