Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 10. szám - Sándor Iván: Vízkereszttől Szilveszterig (A nyolcvankilences esztendő, esszésorozat, VII. rész)
Kultúrateremtő feszültséget említettem, s ha részeire próbálom bontani, hogy mi ez, azt mondhatnám — vállalva, hogy a meghatározásban éppen a legértékesebbek, a verset verssé formáló színek fakulhatnak meg —: a kordilemmák önemésztően szenvedélyes megérzésével és tiszta szólamú verskibeszélésével a személyesen, az individuálisan fölcserélhetetlenben valami közös láthatatlannak a láthatóvá tétele. A „zárt történelmet” és az ezt kifejező megértésképtelen kultúrát a mindennapos szembefordulás költői magatartásával, rápillantva a gyökerekre és lírai módon megszólaltatva, személyes-történelmi-univerzális kontextusba helyezi. Miért? Hogyan? Minden kultúrának, minden költészetnek köztudottan vannak alapszavai. Csoó- ri kötetének alapszava az IDŐ (Tessék végre észrevenni!) Felsorolom a szókapcsolásokat, amelyekben jelen vannak: földből kifordult betyárcsonton időtlenül napozó szöcskék; „ha tiéd is ez a pillanat — a jelen nem az!”,„Fakó nép . . . Lehetne száz okom, hogy múltidőben / beszéljek rólad . . .”; „. . . Látom előre / az Időt: ugyanaz, ugyanaz, ugyanaz . . .”; „Jön-megy a csavargó idő. . .”; „Az elrabolt s a megbecstelenített idő / . . . nem szül új időt...” A „ki vagyok?” kérdésre válaszul: „egy tüntető tömeg emléke”, amely mögött „Kopog az idő.”; „Mintha elfelejtett nyelv szótára volnék, / vagy időszerűtlen álom . . .”; „Voltak idők, bizony, hogy voltak . . .”; „ . . . várromok alján megrekedt idő. . .”; „Szent és gonosz idő. . .; „. .. .kiböjtölöm lassú megtisztulásodat / az időben . . .”; Anyám „rég elmúlt kertjének illata”; „. . . nem hajt az idő. . .”; „. . . múlhat a múlt, de itt van / minden aljasság emléke . . .”; „Ideje jött Uram, hogy kiüljek ide eléd . . .” „eljön az utolsó tavasz, az összeomlás előtti / utolsó nyár is . . .” De ahol nem megnevezésként, ott^js poétikai centrum a versekben az IDŐ, mint kitágított tér. Az egyénit és történetit, mint önmaga létét együtt megvalósító (az igy kitágított) időfogalom kapuját nyitja rá univerzumunkra. A személyes megraboltság, mint közös, sőt kozmikus érzés-fölismerés, a megváltódáskudarc, mint folyamatos beteljesületlenség. Egyfelől: „Vissza, vissza, de hova vissza? / Az elrabolt s a megbecstelenített idő / a város falai közé már nem szül új időt nekem / és nem szül új múltat a völgyben kitakaródzó szerelem sem.” (Csak napok vannak); és másfelől: „Hol vannak, hol a mestereim? / . . . Mintha szégyellnék már / ezt a magábaroskadt, bemocskolódott tájat / és bemocskolódott küldetésüket.” (A mestereim). Ez az időkezelés a kormegértés lírai formája; a léthelyszín, mint kitágított világnap, amelyben Minerva baglya számára egyszerre van hajnal (szenzitivitás) és alkony (értelmezés), mint költői szárnycsapás. Az egység az idővel kitágított térben (kutatott-hordozott múlt, átélt jelen, sejtendő jövő), a magyarsághoz való hűség tartalmaiban is megteremti a nagyobb tér-idő-lét kontextust. Mint felismerési aktust, tehát még nem lírai, ám azért az egész versvilággal ekvivalens gondolkodói mozzanatot, érdemes idézni Csoóri júliusi nyilatkozatából: „ ... Európában a század nagy szenvedéseit a közép-európaiak és kelet-európaiak élték át. Benne van ebben az első világháború minden szörnyűsége. Aztán a forradalmaké; a vörösök és fehérek vérengzése; az éhezés, a sztálini diktatúra; a második világháború, a haláltáborok, hadifogság, a büntetőlágerek, a koholt perekből szétsugárzó félelem; a kitelepítések, beolvasztások, a kisebbségben szorongok rémült menekülése a lélekpusztítás elől. . . minél részletesebben ismerjük meg Közép-Európa és Kelet-Európa Dantét megszégyenítő poklait, annál maka43
