Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 10. szám - Sándor Iván: Vízkereszttől Szilveszterig (A nyolcvankilences esztendő, esszésorozat, VII. rész)

szívós folytonosságtudatot a „görög hagyomány működésének mintájára értelmezi: ahogyan a görögség azért folyamatossá tudott lenni a rómaivá lett világban.

Ebben a világszemléletben lépni annyi, mint megérteni, — megérteni annyi, mint lépni. Az aktív és kontemplativ megértés egységét hagyományba ágyazottnak kell tekinteni, mint a kvázi történelmünk előtti históriai és léttapasztalatok arzenáljának összességét. Kérdés: hogyan lehet ma lépni?; hogyan lehet a megértésképtelen kultúra közegében feleletet találni? Poszler merít abból az erőből is, amit ő Európa etikájának nevez. Rányitva a figyelmet a folyamatosságra. A lezáratlanság itt nagyon fontos: „Éppen ez, felépülés és lebomlás, érettség és herva- dás, arany- és ezüstkor a teljes európai kör . . . Eltüntet és újjászül, betöltve a lét általános törvényét... Az értékek egyes variációihoz való hűtlenség, az értékek általános fogalmához való hűség.”

Hozzátartozik ehhez a történelem diszkvalifikálhatatlansága is, mint megkerülhetetlen dilemma. Elsősorban a ma felől. Ez is fontos. A hagyományoknak, mint sarkpontoknak a kicövekelése Poszler gondolkozásában úgy ütközik a jelennel, mint specifikusan a mi életünkkel (sorsunkkal), mint a kvázi, az átírt, a manipulált, az alattvalót folyamatosan „pszichés tréning” alatt tartó létvalósággal. Azzal a történelemmel tehát, amely úgy valóság (a mi létidőnk), hogy miközben megsemmisíti önmagát, mint történelem, az emberben ( ontológiailag és antropológiailag is) megrendül valami.

Ma ebben a megrendültségben élünk; ebben kapcsolódik össze a lépéskényszer a megértéssel. Ezerkilencszáznyolcvankilenc Szibériától az Elbáig terjedő, egyszerre személyes, történelmi és univerzális rengéseinek nyarán a világfordulat jeleit méregetjük. Úgy jelenik meg előttünk a világfordulat közeljövője, hogy közben a megértésképtelen kultúra közegében élünk. Ebben a feloldhatatlannak tűnő dilemmában érdemes Poszler egyik gondolatsorára figyelni. Arról beszél, mikor repül Minerva híres baglya. „Világfordulat után, megállapodottságra vágyva, amikor elmúlt folyamatok értelmezése a feladat, alkonyra teszi röptét a képzelet. Amikor már múlt, ami megtörtént — ahogy Hegel gondolta. Világfordulat előtt, mozgásra vágyva, amikor jövendő folyamatok jóslása a feladat, hajnalra teszi röptét a képzelet. Amikor még jövő, ami megtörténik — ahogy Bloch gondolta ... Az alkonyi bölcsesség megértheti a világot, félő, megváltoztatni nemigen akarja. A hajnali utópia megváltoztatni akarja a világot, félő, megérteni nemigen tudja.”

A korfordulatban — tegyük hozzá —, amelyben ma élünk, az elmúlt folyamatok értelmezése, s a jövendő folyamatokra való rápillantás igénye együtt jelentkezik, mint a személyes, a történelmi és a létegész megrendült helyzetét érintő szellemi feladat. De erre csak egy új, a kort egységben érzékelő kultúra közegében van remény. A kérdés, parafrazálva az ő konklúzióját („Lépni csak a teljes örökség birtokában szabad”): lehet-e még egyáltalán lépni (akár) a teljes örökség birtokában?

Poszler a kultúra megmaradását egyértelműen az emberi megmaradás alapfeltételének tekinti. „A veszély nem önmagában izgalmas, hanem a nélkülözhetetlenséggel együtt. Úgy, hogy valami nélkülözhetetlen van veszélyben.” Azt mondja: a kultúra, a művészet azért van veszélyben, mert kívülről leigázható (politika, kultusz, ideologikum); mert belülről széteshet, valami tiszta gesztusra, artikulát- lan tiltakozásra fokozva le magát; mert egy életstílus és hozzáigazodó értékrend dolgozik ellene, amelynek napi automatizmusaiban elsorvad. A kultúra, a művé41