Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 10. szám - Sándor Iván: Vízkereszttől Szilveszterig (A nyolcvankilences esztendő, esszésorozat, VII. rész)
(A helyettesíthetetlen változat) Poszler György életműve korallszigetként nő bele a századvég magyar szellemi életébe. Néhány év múlva már nemzedékek számára lesz világos, hogy amit végiggondolnak, azt Poszler gondolta végig először, amit próbálnak összerakni, azt ő már egy szellemi ívbe formázta. Érdekes: miközben nem kíméli magát meg attól, hogy a tragikus korszellemmel, a kultúra hosszú távon kitapintható válságának okaival szembenézzen, mégis fények között jár. Nagy ellentétpárokban gondolkozik, s ezeknek az ütköztetései (az ütközés csiholta szikrák) megvilágítják ama — az európai kultúrát jellemző, de elvesztett — kiegyenlítődés lehetőségeit. Ezek a centrumok az ő gondolkodásában az emberiséget, a kultúrát évezredeken át megőrző tartópillérek. Kétségbe- ejtően kisszerűnek látja korunkat, ám ezt a létszituációt nem az irracionalitás, hanem a mélyebb racionalitás irányába kívánja meghaladni. Nézzük itt is az alkat szerepét a gondolkozás ellentétpárjaiban: erdélyi származású, a kolozsvári piaristáknál diákoskodik, kettős kötöttségei a nemzeti-faji találkozópontok megtalálására kivételesen érzékennyé teszik; hosszú gyalogmenetben éri el tudományos eredményeit, s ez az érzéki-szenzibilis, „anyagára” hangolódása közben is önfegyelmét erősíti; szellemi karakterében egyaránt jelen van a spontán és a tudatos elem, szinte tizenhatodik-tizenhetedik századian magyar sorsvállaló, miközben az európaiság legmélyebb hatásait olvasztja magába. Tiltakozva az átideologizáltság ellen, nem tagadva a szellem mai fegyverletételeit, a világkép-vesztés korában, a nagy európai hagyományban (mint az indivi- duális-históriai-kozmikus egységben) találja a világmegértés útjait. Mit jelent ez?; miért van ez így? Előbb a második kérdésről. Poszler még egy „megértő-felelő kultúra” nyomvonalán indult el. Nemzedéke sok tagja számára ez nem a fiatalkori utópiákat, netán tévutakat jelentette elsősorban, hanem a múlt századok, a huszadik század első három évtizede a későbbieknél nagyságrendekkel nagyobb formátumú alkotóinak közelségét, műveik közvetítő szerepét. (Fontos, hogy az Auschwitz-, illetve az ugyan évtizedekkel később tudatosult, de a lét folyamataiban azért bent élő Gulag-paradigma hatása azokban még nem bontakozott ki.) Abból az elindító közegből fedezte föl magának a tizenhatodik-tizenhetedik századi magyar és európai kultúra messzire világító fényeit. Még voltak mesterek, az ő számára leginkább Babits és Szerb Antal, később feszültséget teremtően, izgató ráfigyeléssel Illyés. Valóságos történelmi folyamatokból érkezik; a vákuumba ugyan, de ezt a kiürültséget össze tudja vetni a telítettséggel, s ennek alapján pontosan érzékeli, hogyan lesz a história kvázi történelemmé, mert van tapasztalata (tragikus felhangokkal ugyan) a nem pszeu- dofolyamatokból. Nem a nagy szárazság távja jelenti így az egészet (mint a későbbi nemzedékek tagjai számára). Ezért számára mikor a „süket” történelem és a „halló” személyiség ütközése, mint NAGY KORSZAKADÁS végbemegy, a szikes terep mozgásaiba „beledolgoznak” az (időben) tágabb mederben végbemenő rengések hatásai. Ebből következik, hogy ebben az életműben a személyes és kozmikus „titkok” mellett organikusan faggatottak a históriai „titkok” is, a történelem álarcos játékai mint indítékok és következmények együtt. Nem mintha Poszler a mai kultúra közegében egy mélyebb racionalitás igényével megvalósíthatónak tartaná a históriai megértést. De keres részleges feleleteket. Ez az igény, mint mondja: „megkísérli a teljes magyarázatot: Az emberen belüli és kívüli világra, meg ahogy a kettő összefügg.” A fenyegetett katalizáló erőt és a 40
