Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 10. szám - Sándor Iván: Vízkereszttől Szilveszterig (A nyolcvankilences esztendő, esszésorozat, VII. rész)
nagyságról, mint lehetőségről való lemondás következtében kétségessé válik, hogy mi az érték. A kultúrakritika és jelenmeghatározás két irányba nyitott. Elsősorban ama (a mai kelet-európai korszakban drámaian fellépő) utoljára-szituáció elemzésében. Ha eddig azt gondolta bárki, hogy Balassa „csak” az individuális, illetve a kozmikus sávban tart kapcsolatot a személyes kor- és léttitokkal, akkor ez elegendő cáfolat. A megfosztottság-tudat felismerésével, a lét- és históriai amnézia indítékainak-hatásának elemzésével kidolgozza a „hatvannyolc utániság” összetevőit, miközben értelmezései kiterjednek a történeti sáv oda-vissza ütközéseire, roncsolódásaira. Arról van szó — mondja —, hogy a hatvannyolc utáni értelmiség nem mint nemzedék határozandó meg, hanem mint a tradicionális progresszió utolsó fejezetének részvevői. Hatvannyolc tapasztalatai révén kezdtek gondolkodni a múltról (még ötvenhatról is), benne saját krizisük előzményeiről, mint az individuális- históriai-kozmikus szférák lepusztulásának következményeiről: miközben a politikai szféra primátusa mindent magába szív (szinte nem létezik magánélet), és a föltárás, az el nem fogadás eretnekségként, ellenzékiségként jelenik meg. Természetesnek tartom, hogy ha ehhez a felismeréshez eljut — még sokféle, itt nem ismertethető részhozammal —, meg kell tegye a következő lépéseket. Egyik ösvénye a tisztázás, a búcsú és az ítélet; a másik nézőpontok keresése. A búcsú és kritika: „A hagyomány baloldali paradigmájában hangsúlyos hiány is volt, s van, ami idővel űrnek és gyengeségnek mutatkozott: a szeretet (szolidaritás) ’nem tartozott a tárgyhoz’, hiányzott a szótárból (egészen a legújabb keleteurópai tapasztalatokig). Meggyőződésem, amelyen az idők nem enyhítettek, hogy ez a hiány a baloldali hagyomány megszakadásának végső titkai (és nem egyszerűen a magyarázatai) közé tartozik.” Ezt Balassa három éve írta le, s azóta — annak előtte is — egyik legfontosabb dolgunk (volt) a magyarázat helyén a „titok” fölfedése. Ezt gondolja végig Balassa, s jut el a szeretethez, az elesettekhez való szolidaritáshoz (mint lappangó hagyományhoz), a „Mind egyek lesztek” földi értelmezésének jegyében (vagy mint máshol beszél róla) az eseményeknek a szegények felől való ábrázolásához, mint valódi európai és szociális tradícióhoz. Nem mondja azt, hogy ma nincsenek meg a feltételei az individuális-históriai- kozmikus megértés egységének, holott a hiány okán érzett fájdalma áll teljesítménye középpontjában. Nagy ellentétek feszülnek itt, a poszt és a kontra ütközik (ő az utóbbi jelenlétét a mai kultúrában tagadja), amelyben a ponderáció, a kiegyenlítődés esélye maga a teljesítmény. „Poszt — kontra nélkül — írja. — Valamikor, valameddig kultúránk egyik ritmikai-szerkesztésbeli, illetve embertani-etikai alapeszméje volt a kontraposzt: az ellentétezés, amelyre szükségszerűen következett a ponderáció: a kiegyenlítődés. Európa először eljutott a kiegyenlítődésnélküliség kibírhatatlan állandósult feszültségéhez, majd az ellentétezést magát is feladta ...” Balassa könyvében valaki megért valamit korunk működéséből egy megértés nélküli kultúrában. A mi dolgunk, hogy ne engedjük — ennek fölfedezésére való alkalmatlanságunkkal — belemosódni hagyni megértései eredményeit abba a krízisbe, amelynek térfogatát-kiterjedését méri. 39
