Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 10. szám - Sándor Iván: Vízkereszttől Szilveszterig (A nyolcvankilences esztendő, esszésorozat, VII. rész)
organikus tágasságban közelebb kerüljön egymáshoz a személyes, a históriai és a kozmikus, mindazokban a töredékekben, amelyek rájuk vallanak. Van Balassának (évtizede már) két képe, amelytől nem tud szabadulni. Az egyik a mindent beszálazó kozmikus szürke esőzés (Tarkovszkijról szólva); a másik egy ámuló gyermekarc, „egy késő gótikus Memling-Madonnára emlékeztető kislány arc” (Bergman Varázsfuvola-filmjéből). Az egyik a monotónia univerzumot betöltő, archaikus kozmológiák világképét idéző látványa; a másik az éjszaka ostromgyűrűjének labirintusát kisimító pillantás, mint radikális igazság. Fontos, ahogy elszakíthatatlanul kötődik ehhez a két, benne bölcseletté formálódó képhez; fontos, ahogy velük a világ „működéséből” próbál megérteni valamit; fontos, hogy a személyes, illetőleg a kozmikus kérdezések gondolati teréből tekint oda a históriai sáv tumultusára, mint világműködésre. Egyszerre van ebben reménytelenség, ítélet, és (gondolatjárásának labirintusokat járó (démoniára is koherens színével felerősítve) a mai szellemi életben oly ritka: formátum. Nézzük a bejárás útvonalát (nem érintem A másik színház című kötet teljes anyagát): a) a tradícióhoz való viszony: merítés, tagadás, túllépés; a töredék mint váltás, mint nyitott forma; b) az európai kultúra visszavonhatatlan változásai a hetvenes évektől; c) a kollektív individualitás, illetőleg a kisemmizettekkel való szolidaritás, mint kultúrkritikai támpont; d) az „utoljára” mint a kelet-, a kelet- közép-európai lét és kultúra állandósult ideje. Balassa (is) idézi — egyik írásának mottójában — Kafkát: „Számomra minden mindörökre megtörtént.” Nézzünk ezzel kapcsolatban egy jelenséget és (a saját önkommentárjaként is kezelhető) egyik kommentárját. Jeles András Drámai események című művéről mondja: „a bibliai és forradalmi hőfokot ténylegesen is megidézi. Meglehet — utoljára ...” Nos, éppen az utoljára (ami Kelet-Európá- ban mágikus erővel rendelkező fogalom és valóság) értelmezi át a kafkai „minden, mindörökré”-t. Ezzel megtörténik a tradíció olyan használása, amely szemben áll atradíció szokásos, (mint Balassa mondja) „mindenevő” használatával (aműkonst- ruálása más művek által,) mint megújulásképtelenség. A nyitás radikális. Balassa szerint „a valódi tradíció használat: feldolgozás, rejtett reflexió a témáról, effektiv átalakító munka eredménye. Nem halotti szemle.” Ez a tradíciófelfogás a nyitott formákkal, mint a töredékek programjával a befejezetlenség és folytathatóság révén opponálja és kiegészítésre szólítja fel a társadalmi zártságra rímelő zárt esztétikai viszonylatokat. A Woyzeck-elemzésben bontja ki azt a gondolatot, hogy a töredék a művészetben nemcsak válságjelenség, hanem váltásjelenség is, mert nem attól a hiánytól fragmentum, ami hiányzik belőle, hanem attól a hiánytól, ami benne van. t Mindez az európai kultúrának — Balassa gondolatmenetében a hetvenes években végbemenő — nagy változásának összefüggéseiben nyeri el helyét. Ennek a változásnak a nyomán interpretációja szerint: a) a művészet többé nem sorsprobléma, a hagyományos értelemben, hanem ornamentális kérdés; b) ezért a tragikum iránti érzéket mint a „klasszicizmus” centrumát fölváltja az európai ember saját világával szembeni stratégiájaként a végzettel való szembenézés mindenáron való elhárítása; c) a művészet ebben az átalakult formájában másodlagossá válik; a művészet a művészetről előtérbe nyomuló eljárás; d) a szubjektivitás mint önkényesség jelenik meg, krédója az esetlegesség; e) nem lehet világképről beszélni, mert a nézőpont fogalma messzemenően ideologikussá lett; f) a 38
