Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 10. szám - Szőcs Géza: Kitömött utcák, hegedűk (kisregény-töredék)

Visszajöttem, és akkor a börtön. Mikor kiszabadultam, csak aztán fordultam a kalauzokhoz. Minden kalauznak személyleírást adtam róla. Föltűnő rajta, hogy az egyik szeme kék, a másik zöld; a haja sötétbarna, világosabb tincsekkel — emlékszem, az volt róla az első benyomásom: olyan, mintha az arcát lefedték volna egy másikkal, s a kettő átütne egymáson, kétféle életből és szenvedésből összegyúrt vonásokkal.

— Hány éve volt ez?

— Azt hiszem, negyven.

Még idejében lenyeltem, amit kérdezni akartam tőle.

Helyette valami egyebet mondtam:

— Persze az is lehet, hogy az a férfi ... a férje . . . azóta már nem is él, vagy nem is a férje, vagy már nem utazik annyit; s ha ez így van, akkor nem biztos, hogy a vasút végül is nyomra fogja vezetni.

Bólogatott.

— Ez így igaz, fiatalember, ahogy mondja. De annyi esélyt, amennyi több a semminél, mégiscsak jelent; s hozzávéve az újságban föladott s a hirdetőtáblákra és fákra föltűzött, és állandóan megismételt hirdetéseket... ez így együtt talán több az elenyészőnél. Azt hiszem.

— S a kalauzok mit szóltak, mikor megkérte őket, hogy figyeljék és esetleg szólítsák meg azokat a nőket, akikről fölteszik, hogy . . .?

— Eleinte persze hallani sem akartak az egészről. Végül aztán a legtöbben . . . mikor elmeséltem nekik, miért keresem ezt az asszonyt. .. legtöbben beleegyeztek.

— És mostanáig semmi eredmény?

— Egy forgalmistától kaptam egyszer egy címet.

— És?

— Nem ő volt. Egy kasszásnő lakott ezen a címen.

Bizonytalanul rám nézett. Aztán folytatta.

— Szóval, nem az én ismerősöm volt. De néha azért...

Abbahagyta. Nem erőltettem.

— Eladtam a házam és a családi ékszert, abból élek.

— De hol lakik?

Eladta a házát, meg a családi ékszert, és ebből élt, meg a nyugdíjából, a vonaton szokott aludni, olykor egy-egy váróteremben néhány órát, kiderült, hogy legtöbbször étkezőkocsiban ebédel vagy az állomásbüfében, és mindeközben kitartóan figyeli az asszonyokat, kezében könnyű utazótáskájával, az év 365 napján, ruháit állomáskömyéki tisztítókban hagyja, majd, mikor ismét arra jár, kicseréli őket, így él.

Aztán megegyeztünk: ha találkoznék ezzel az asszonnyal, arra fogom kérni, hogy érdeklődjön a férfi felől bármelyik vasúti alkalmazottnál, akik tudni fogják, épp merre jár: és ezzel a magas, görnyedt, lódenkabátos férfi tovább indult, benyitva, minden egyes fülkébe, mint egy alsó cisz hang, mintha alsó cisz volna, mely elejétől végéig átjár egy zongoraversenyt, fölütve fejét a partitúra minden egyes ütemében, félóra múlva pedig visszatért a barátom is.

14