Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 10. szám - Szőcs Géza: Kitömött utcák, hegedűk (kisregény-töredék)
fiatalasszonnyal — és azóta kevesebb időm jutott rá — most már inkább ezt a nőt szerettem volna meglelni. De őt is hiába keresem. — Hogy hívták? — Nem emlékszem. Mondta a nevét, de akkor nem figyeltem oda, később meg . . . — Később? — Röstelltem is előtte, hogy elfelejtettem, meg akkor nem is ez volt a fontos. — És miért nem kérte el a címét? — Azalatt szállt le, amíg aludtam. — Aludt! Jobbra-balra ingatta a fejét, mintha szánakozna rajtam, vagy mintha helytelenítené a fölkiáltásomat. — Csak annyit tudok róla, hogy gyakran szokott vonatra ülni. Ilyenkor a férjéhez utazik, aki egyébként — így mondta az asszony — többet van távol a háztól, mint amennyit otthon. Nem emlékszem már, mi volt a férfi mestersége, talán nem is esett szó erről köztünk. Hídépítő mérnök? Vagy hasonló. Ellenőr? Valahányszor hosszasabban tartózkodott itt vagy ott, maga után hívta erre az időre a feleségét is. Ez elég sokszor előfordult már, és ezúttal is éppen a férjéhez utazott. — Ez minden, amit tud róla? — Igen, ennyi. — És akkor hogyan remélte megtalálni? — Nos hát, sok választásom nem volt. Próbálkoztam a rendőrséggel, feladtam apróhirdetéseket, és . . . Nagyon szerényen fejezte be: — ... azóta rengeteget utazom. Utazom és érdeklődöm. — Az utasoktól? — Tőlük, meg a kalauzoktól és állomásfőnököktől és a jegypénztárosoktól. .. egyébként engem már minden vasúti ember ismer. De nem is csoda, hiszen . . . Elhallgatott, aztán: — Tudja, hány éve ennek? — És hova utazott a nő? > — Marosújvárra vagy Szamosújvárra, még nem figyeltem oda igazán, mikor erről mesélt. Mindenesetre Kocsárdon kellett vonatot váltania. Marosvásárhely felől jöttünk a gyorssal, én Déváig utaztam tovább. Hallgattam. — Azt, hogy a férje melyik városba hívja legközelebb, soha nem lehetett tudni. Elutazott, aztán telefonált, és közölte az asszonnyal, hogy hova váltson jegyet, melyik vonatra; hol kell átszállnia vagy melyik szállodában eltöltenie egy éjszakát, várva, hogy hajnalra ő is megérkezzék. A férfi tűnődő mondataiból lassan megtudtam annyit, hogy elképzelhessem, mi történt akkor köztük. Összeismerkedtek. Egymásba szerettek. És ennyi. A vonaton hálókocsi is volt. De a nő észrevétlenül leszállt Kocsárdon, a férfi pedig csak Déván ébredt meg. Ott állt fölkavarva, zaklatottan, lesújtva, fején a boldogság és a kiűzetés kettős kalapjával, a dévai állomáson, nézett a vonata után, belehunyorgott a holnapjaiba, de nem látott semmit. — Eleinte találomra jártam az országot. Aztán jött a háború. Aztán a fogság. 13
