Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 9. szám - Tüskés Tibor: Krónika a kun pusztákról (Lakatos Vince könyve)
Krónika a kun pusztákról Lakatos Vince könyve „Kunság: 1876 előtt Magyarországnak két (Kis- К. és Nagy-К.) kiváltságokat élvező kerülete.” (A Pesti Hírlap Lexikona, 1937) Nagykunság: Szolnoktól keletre elterülő, tiszántúli táj. Kiskunság: Duna—Tisza közi terület, nagyjában a Kunszentmiklóstól Kelebiáig, a déli országhatárig elterülő vidék. Ez utóbbiról van szó. Még szűkebben: Kiskunhalas környékéről. Kiskunság: az ország egyik jellegzetes, földrajzi és etnikai meghatározottságú kistája. Ahogy a leegyszerűsítő gondolkodás sokáig Göcsejt a szellemi sötétséggel, Ormánságot az egykével, Sárközt a színes, gyöngyös-pártás népviselettel azonosította, Kiskunság nevéhez a tanyavilág fogalma tapadt. A két háború közti szociográfiai irodalom igyekezett ennél sokkal többet föltárni és elmondani róluk. De az irodalomtörténeti emlékezés is beéri egy-egy névvel, egy-egy mű címével. így kapcsolódott össze már-már az azonosulás mértékéig például az Ormánsággal Ko- dolányi János (Baranyai utazás), Orosháza vidékével Darvas József (A legnagyobb magyar falu), az Alsó-Tisza-vidékkel Féja Géza (Viharsarok), a tolnai pusztákkal Illyés Gyula (Puszták népe), a Cserhát, Mátra, Bükk aljával Szabó Zoltán (Cifra nyomorúság) és a kunsági pusztákkal Erdei Ferenc (Futóhomok) neve. A magyar szociográfiai irodalom élvonalába tartozó „falukutatók” érdemeit semmivel sem kisebbíti, ha tudjuk, hogy velük együtt és egy időben — tán szerényebb tehetséggel és eredménnyel, de az ő törekvéseiket erősítve — mások is munkálkodtak Magyarország „felfedezésén”, egy-egy honi kistáj birtokbavételén, szociográfikus föltérképezésén, bemutatásán. Ilyen volt Lakatos Vince is, aki — túlzás nélkül mondhatjuk — egész életét az irodalomban először a Petőfi megénekelte táj, Kiskunság földjének és népének hiteles bemutatására, a kiskun valóság szociográfikus megörökítésére szentelte. Nevét nem kell fölfedezni. Filmrendezői, filmírói munkásságát a magyar filmtörténet számon tartja. Haláláig, 1979-ig nyolc könyve jelent meg (főleg regények és elbeszélések), irodalmi tevékenységét a Magyar Irodalmi Lexikon (1965) húsz sorban ismerteti. Ennek ellenére Varga Rózsa és Patyi Sándor csaknem ezer oldalas munkája, A népi írók bibliográfiája meg sem említi nevét. Holott Lakatos Vince szociográfiai tevékenysége a népi írók mozgalmával együtt kezdődött, a kiskunhalasi homokpuszták világának megörökítésére Erdei Ferenccel azonos időben vállalkozott. Ma már nehéz lenne megmondani, mi volt az oka annak, hogy munkája — a háromszori nekifutás ellenére — kéziratban maradt, s neve miért szorult ki a magyar szociográfiai irodalom áttekintő leltárából. Ne keserűségünket tápláljuk tovább, inkább örüljünk a ténynek, hogy az író halála után több mint tíz esztendőre kézbe vehetjük összefoglaló munkáját, a Krónika a kun pusztákról című könyvet. Habent sua fata libelli — talán sosem volt annyira érvényes az elcsépelt közmondás, mint Lakatos Vince könyve esetében. Először 1937 —38-ban terít papírt asztalán az íráshoz, nagyjában ugyanabban az időben, amikor a magyar szociográfiai irodalom első hulláma jelentkezik, s amikor a Duna—Tisza közi táj az újabb magyar szépirodalomban, Rónay György Keresztút című regényében először adja a cselekmény táji keretét. A megbízást Boldizsár Ivántól kapja, s a könyvnek az általa szerkesztett Szolgálat és írás sorozatban kellett volna megjelennie. A kézirat elkészül, de a kiadás elmarad. (Ugyanekkor születnek Lakatos Vince leleplező erejű, megrendítő fotói a Kiskunság tanyavilágáról, amelyek részben Mécsvilágnál című, a tanyai népoktatásról szóló, pedagógiatörténeti munkájában 1979-ben, részben a jelenlegi könyvben látnak napvilágot. A szerző 1958-ban ismét kézbe veszi az íróasztalfiókban maradt munkát, s az újabb tapasztalatokkal bővítve továbbírja, kiegészíti, de gondolatai most sem tudnak kilépni a „síri magányból”: a kiadó a honoráriumot kifizeti, de a könyv nem jelenik meg. Lakatos kimarad a hazai szociográfiai irodalom újjászületésének első körképéből, az 1961-ben megjelent Hazai Kis Tükör című antológiából is. További két évtized telik el, 1977- ben a szerző hetvenedik életévébe lép, megint megcsillan előtte a kiadás reménye, újból bejárja szülőföldjét, a Kiskunságot, följegyzéseket készít, s megszületik a kézirat harmadik fejezete, a legfrissebb látlelet. Lakatos Vince 1979-ben meghal anélkül, hogy negyven éven át szakaszosan írt munkája napvilágot látna. Újabb tíz év telik el. A első figyelemfölhívó részleteket a műből a Sümegi György és Tóth Piroska szerkesztésében megjelent Szülőföldem, a Duna—Tisza köze című kitűnő antológiában olvashattuk 1987- ben. Majd 1988-ban, az első tollvonások után ötven évre, Kecskeméten, a Forrás szerkesztői, Hatvani Dániel és Fűzi László gondozásában, valamint a megyei tanács jóvoltából megjelent Lakatos Vince teljes kézirata. A kiadás ténye, a kézirat hozzáférhetővé tétele mindenképpen dicsérendő cselekedet. (Csupán a gyakori sajtóhiba zavarja az olvasást; például „közlegelő” helyett „közelgő”!) Sokkal nehezebb arra a kérdésre válaszolni: jót tett-e Lakatos Vince munkájának a hosszú ideig tartó pihentetés, hibernáció? A szerző szerint annak idején ezzel az indoklással adták vissza a kézirat első részét: 92
