Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 9. szám - Tüskés Tibor: Krónika a kun pusztákról (Lakatos Vince könyve)
„Ha Kovács Imre a Néma forradalomén, Fája Géza a Viharsarokén hat hónapot kapott felfüggesztve, te hat esztendőt kapnál, de nem felfüggesztve!” Ma már könnyű okosnak lenni és azt mondani: bárcsak vállalta volna a szerző és a kiadó ezt a hat évet a kézirat megjelenése érdekében. Lakatos munkája mindenekelőtt a maga idejében tudott volna hatni: eszméltetni, fölrázni, cselekvésre késztetni. Mára aktualitása megkopott, indulati töltése jórészt elpárolgott, a táj élete megváltozott, s az író közlésének, mondandójának csupán dokumentatív értékét érzékeljük. Persze a könyvnek ez a „hozadéka” sem lebecsülendő. (A tanyai oktatásügyről olvasva például lehetetlen nem gondolni arra: úgy látszik, nálunk ősi hagyománya van annak, hogy a kultúrára sajnáljuk a pénz.) Igazán kivételes helyzet, hogy ugyanaz az író, ugyanarról a tájról, húsz-húsz évnyi távolságban három metszetet adhat. Ritka alkalom, hogy egyetlen könyv, egyetlen szociográfiai látlelet keretei között a magyar mezőgazdaság helyzetének, a mezőgazdasági politika irányának változásait nyomon követhetjük. Mindez azonban még mindig a könyv dokumentatív értékét emeli ki. Azt, ami a szerző szándéka is volt, aki tervezett könyvét így szólítja meg: „nem divatból kiránduló falukutatók tudálékos elmélkedése voltál és leszel, hanem a kun puszták népéből jött és abból soha ki nem szakadó szemtanú igaz vallomása. Hiteles történelmi dokumentum.” Természetesen a dokumentatív szándék a két háború közötti és az újabb magyar szociográfiai irodalom legjobb alkotásaiban is jelen van. De a Puszták népét nemcsak azért lehet ma is elolvasni, mert megtudjuk belőle, hogy milyen volt a dunántúli uradalmakon a cselédek élete, munkája, keresete a harmincas években, hanem azért is (és elsősorban azért), mert Illyés könyve valódi irodalom, maradandó esztétikai minőség, megrendítő, fölkavaró, katartikus olvasmány. Lakatos Vince könyve apró villanásokból, rövid fejezetekből, kis megfigyelésekből épül műegésszé, nincs tere egy-egy kérdésben elmélyedni, a jelenségeket elemezni, összevetni. Kéziratának jól átgondolt szerkezete, gondolatmenete van, de a részleteken belül gyakran elaprózott, zsúfolt, zaklatott; mondatait az indulat vezeti; arról ír, ami éppen eszébe jut. Előadásmódját jól tükrözi a szöveg tipográfiai képe: az elbeszélő, leíró, kifejtő részekben is néhány mondat után minduntalan új bekezdés következik. A fő hangsúly az anyagi viszonyok (korábban a szegénység, újabban a megnőtt kereseti lehetőségek) bemutatásán van: egyfelől az éhség, adó, csendőr, végrehajtó, másfelől a tanyák villamosítása, jobb orvosi ellátás, iparszerű mezőgazdaság a visszatérő fogalmak. A szöveg hőfoka akkor emelkedik meg, a leírás akkor vált át igazi drámává, a dokumentum akkor válik valódi irodalommá, amikor a tények megelevenednek („Kérdezem az egyik négy-öt éves kislánytól: — Te mit ebédeltél? — Semmit. — Hát reggel? — Semmit. — Tegnap este csak ettél? — Semmit... — mondja, és sírva fakad.”), illetve akkor, amikor egy-egy döbbenetes emberi sors körvonalai rajzolódnak ki előttünk (amilyen például a tanyasi orvos, Müller doktor portréja). Nem volnánk igazságosak, ha elhallgatnánk, hogy a könyv néhány kitűnően megírt fejezete (pl. a tanyai diákok és tanítók életét bemutató, személyes hangú Derengő reménység, vagy a mai tanyai öregek kiszolgáltatottságát megéreztető Naplemente) a magyar szociográfiai irodalom maradandó értékei közé tartozik, valóságos antológiadarab, újból és újból idézendő, ma és holnap is olvasható irodalmi érték. Lakatos Vince huszonhat éves kora óta újságnál dolgozott, sosem tagadta, hogy a valóságfeltáró irodalomhoz újságíróként, riporterként közeledett. Ebből származnak nyilvánvaló erényei (éles és pontos megfigyelőkészsége, problémaérzékenysége, tömörsége) és letagadhatatlan gyöngéi (a jelentésízű megoldások, a jelent a múlthoz — és nem a lehetőségekbe*:, a jövőhöz — mérő elégedettsége, a vázlatos kidolgozás). Persze erényei a számosabbak. Krónikája főként a tekintetben példamutató, hogy rávilágit a publicisztika, az újságírói munka lehetőségeire: Lakatos Vince igen kedvezőtlen körülmények között is példát adott az újságíró bátorságára, elkötelezettségére, hivatástudatára. Kézirata három alkalommal is íróasztalfiókban maradt, de ő egyszer sem változtatott véleményén a kiadhatóság érdekében. Nem ő, a kiadók nem vállalták a megjelenést. Lakatos Vince krónikája azt a hitet erősíti, hogy aki megszületett, annak lába alatt fölfedezésre váró kincsesbánya van, csak éles és figyelő szemmel körül kéil néznie, és tapasztalatait köntörfalazás nélkül meg kell örökítenie. Aki anyanyelvet, szülőföldet, a kifejezésre való készséget kapott, annak az is kötelessége, hogy birtokba vegye, megörökítse az általa elérhető világot. A közelmúltban Kiskunmajsán jártam, életemben először. Aki dunántúli elfogultsággal, hamis előítélettel, vagy netán még mindig a Petőfitől megörökölt Alföld-képpel közeledik a Kiskunsághoz, s ott csak pusztát, homokvilágot, magányba süppedt tanyákat remél, alaposan csalódik. Kiskunmajsán, egy tizenkét-tizenháromezer lakosú, városi jogú alföldi nagyközségben virágzó termelőszövetkezetet, nyugatnémet vendégektől látogatott termálfürdőt, állatkertet, pompás, tágas, gazdag helytörténeti múzeumot talál. S a szomszéd faluban, Szánkon a világhírű kolozsvári fametszőnek, Gy. Szabó Bélának életművét bemutató múzeumba léphet. S mindkét helyen művelt könyvtárosokkal, irodalmi folyóiratban publikáló fiatal tanárokkal, tehetséges 93
