Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 11. szám - Peternák Miklós: Előtér és háttér a fotográfiában

Az a festett háttér-díszlet, melynek gyakorta csak különböző részei látszanak, tulajdonképpen nem más, mint olyan „figurális tapéta”, falvédő vagy függöny, ami ugyan láthatóan „háttérben” van, valójában mégsem engedi közel a fotográfust „tárgyához”, az előtte lévő személyhez. A képalkotásbeli konvenciók és egy furcsa — a teljes alakot „csonkítatlanul” hagyó — mágia működnek itt együtt: Ezek a nagyméretű háttérképek saját képlétüket akár meg is szüntetve képesek ellent állni a „személy mint téma” fotográfiai elterjedésének. Ilyen alkalmazáskor ugyanis a háttérképnek két fontos képszerű” tulajdonsága szűnik meg: nem látszanak a szélei (a fotográfiai kép „levágja”), és a modell előtte állva takarja egyes részeit. Ugyané helyzet áll elő tehát, mint amit a háttér vonatkozásában általában mondottam, de ehhez képest ez a közbülső (transzfer) kép lényegében a valóságos „hátteret” is takarja, elrejti a helyszínt — ha az gyakran nem is lenne más, mint a műterem fala. De azzal, hogy nem látjuk, azt gondolhatjuk, bármi lehetne ott, ami a takarásra vonatkozólag azt is jelenti, hogy bárhol felszerelhető.

Első közelítésben mégis e díszletképeket a „kép a képben” tradíció felől kell vizsgálnunk: a fotográfiákon ugyanis a személy végsősoron a mögötte levő „képpel” együtt mutatkozik. A tárgykör részletezését két idézettel helyettesítjük, mely alap a továbbiakhoz: „A középkor végéig visszanyúló régi hagyomány szerint a »kép a képben« vagy a „szobor a képben” általában a főtémát magyarázza, s nem egyszerűen a modellnek szolgáló, feltételezett helyiségben látható tárgyak realista másolata, mint némely XIX., sőt már XVII. és XVIII. századi képen.” (Tolnay Károly: Teremtő géniuszok, Bp., 1987. 218. p.)

Chastel e témáról — némileg más szempontból, a „Kép-а képben” című tanulmánya kiragadott részletében: „Ha egy kor ilyen sajátos érdeklődést mutat a képbe festett kép iránt, érdemes a problémát alaposabban megvizsálni. A kép-a-képben paradoxona egyre nyilvánvalóbb. Minthogy a képbe festett kép afféle képkivonat, úgy kell tömöríteni, hogy ne festett valóságnak lássék, hanem képnek. Ez lényegbevágó különbség, mert a XVI. század előtti festészetben a főkompozíciót kísérő mellékjelenetek szereplői nem különböztek a képben ábrázolt képmásuktól, a valóságnak pontosan ugyanazon a fokán álltak, mint a főjelenet.” (Chastel: Fabulák, formák, figurák. Bp. 1984. 224. p.)

Ez utóbbi részt elsősorban a különböző „valóság-fokok” miatt idéztem. Világos a helyzet a festett hátterű fotográfiákra értve, kiegészítve azzal, hogy itt ráadásul kétféle képalkotási konvenció együttlétéről van szó. A festészetháttérből „kilépő” valóságos alak, aki saját képlétét mégiscsak azzal tudja hitelesíteni. A probléma némileg más csak a fotóháttér előtt fényképezett portréknál.

Tolnay megjegyzése révén pedig elhelyezhetjük a kép a képben tradícióhoz kötve a fentebb allegóriákhoz hasonlított képcsoportot. Van egy apró, de annál árulkodóbb furcsaság azonban: míg a hátterek a „valóságos” helyszíneket helyettesítik vagy jelölik itt, úgy az egyén is „szerepe” mögé bújtatja személyiségét, illetve valóságos külseje helyett, ahelyett, „hogy néz ki” a „mit/kit képvisel” a fontos. Sok esetben persze már pusztán a kép ismeretében eldönthetetlen, hogy erről a „képviseleti” portréról van-e szó, vagy a modellnek legföljebb az állt módjában, hogy a rendelkezésre álló hátterek közül válasszon.

Más árulkodó nyomot kell tehát találnunk — s ezt kicsit „hátrább lépve”, s a képek „kellékeit” észrevéve nem is nehéz felfedeznünk. Nem csak a keretről van szó, ami formailag a műtermi portrék hordozókartonjaként található itt meg. Ismeretes, hogy a festményeket régebben szokás volt védeni valamely anyaggal, függönnyel — a színházi, illetve moziból ismert függöny ennek szép utóélete. A képvilág és a külvilág közé egy elválasztó réteg került így — ezzel erősödött az előző létszintje, s egyúttal még a keretnél is hangsúlyosabban különítette el az egyébként azonos tér/idő karakterű két szférát. A festmények egyedi-egyszeri létét eltakarásukkal módosíthatjuk. (Érdekes és témánkba vágó konceptuális indíttatású fényképsorozatot készített erről, egymástól függetlenül és némi különbséggel helyszínt, felfogást és időpontot tekintve is két magyar művész a 70-es évek második felében: Birkás Ákos a Szépművészeti Múzeumban, Palotai Gábor a Magyar Nemzeti Galériában.)

77