Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 7. szám - „Az embert akarom megérteni” (Makrai László történésszel beszélget Ács Zoltán)
„Az embert akarom megérteni” Makkai László történésszel beszélget Ács Zoltán enius loci — a hely szelleme. Ez jutott eszembe, amikor budai lakásán felkerestem Makkai László akadémikust, történészprofesszort. A könyvtárszoba sarkában hatalmas festmény. Makkai Sándor erdélyi református püspök és író pillant le a látogatóra. A háttérben Kolozsvár tornyai. A falon körös-körül könyvespolcok, magyar, német, angol, francia és román nyelvű könyvekkel. Ha valaki ismeretlenül toppanna be a lakásba, akkor is rögtön felsejlene benne, hogy itt európai műveltségű ember lakik. Hajdúkapitányok ivadéka, a Bethlen Gábor-i eszmék hirdetője, örökké vibráló, nyughatatlan, idős korára is új utakat bejárni és feltárni képes elme, aki a történelem bugyraiban mindig az embert kereste és próbálta megérteni. — A kívülálló nyugodtan mondhatja; aki Makai Sándornak, az erdélyi református püspöknek és írónak a fia, az eleve arra predesztináltatott, hogy történész legyen. Kérem, beszéljen a kolozsvári szülői házról és arról a szellemi háttérről, amely a húszas-harmincas évek Erdélyéből útjára indította. — Makkai Sándor fiának lenni se nem jó, se nem rossz. Az hogy ki az apám, már gyermekkoromban érezhettem. Házának ajtaja mindig nyitva állt az erdélyi írók előtt. Olyan neves emberek jöttek össze minden héten az atyai házban, mint Kós Károly, Bánffy Miklós, Reményik Sándor, Tamási Áron és még sorolhatnám a neveket. A család legszorosabb baráti köréhez tartozott Áprily Lajos is. Hogy gyermekkorom és ifjúkorom élményei az átlagosnál jóval gazdagabbak voltak, azt elsősorban édesapámnak köszönhetem. Rossz volt fiának lenni abból a szempontból, hogy származásom révén nyilván bizonyos előítéletek kapcsolódtak személyemhez. Iskolámban, a kolozsvári református kollégiumban belépésem pillanatában ekként fogadott az igazgató, boldogult Gönczi Lajos: A te apád az iskolának a felügyelője, kétszer olyan szigorúan fogunk venni, mint másokat”. — És úgy is vették? — Igen. Kegyetlenül kemény iskolám volt, amiért nagyon hálás vagyok. — Ez a keménység elsősorban a követelményekben nyilvánult meg? — Igen, de az ottani követelményrendszer egyben etikai jellegű is volt, tehát nemcsak jól kellett tanulni, hanem kifogástalanul kellett viselkedni is. Dolgozni keményen és kegyetlenül — ezt tanultam meg a családban és az iskolában. Első ismert ősöm egy hajdúkapitány volt, Bethlen Gábor idejében. A szokott kisnemesi vonalon a család széles skálája került egyházi pályára, mert akkor számukra ez volt az egyetlen felemelkedési mód. Iskolába is főleg azok járhattak, akik papok akartak lenni. Családom egy része Magyarországról származván úgy gyökeredzett meg Erdélyben, hogy székely lányt vettek feleségül és jogilag így lettek székelyek. Mivel nagyanyám születését tekintve is székely volt, én is annak tartom magam. Székelynek lenni pedig annyit jelent, mint duplán erdélyinek lenni. A családban öröklődött a történelemkutatás. Nagyapám történelemtanár volt, nagybátyám, Makkai Ernő írta a legjobb Bethlen-könyvet, amit még Szekfű Gyula is — holott ő is írt egy könyvet Bethlenről — a legszínvonalasabbnak tartott. Apám is írt Bethlenről, jómagam is. így lett az ő alakja számunkra irányadó, mintegy Erdélynek a szimbóluma. — Egyfajta mérce? — Igen, de ez nemcsak Erdélyre vontakozik, hanem magára a személyiségre is. Az a fajta rugalmasság, amit Szekfű egy kicsit játékosnak, egy kicsit csalókának is mondott, valójában egyfajta rugalmasság volt. Megértés, tolerancia és rugalmasság. Bethlen volt az az 1
