Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 10. szám - Páskándi Géza: Önkéntes harangozók (regényrészlet)
„Aztán vigyázzon, Béres, nehogy felakasztódjék, mint az a másik, a maguk fajtája igen-igen hajlamos erre, én tudom.” Te Jó Egy Isten! Ekkor ütött szeget a fejembe, hogy ezt a Lábos Pistát tán felakasztották valakik. A kopasz pedig úgy bévágta a kiskaput, hogy a lécek is táncot jártak. Gondótam, csak megbeszélem a dógot asszonyommal, de arra is gondótam, nehogy sopánkoggyék. Ő olyan, hogy kéne is néki hal, de a vízhe se mer odaengedni éngem. Hát számat béfogtam. Másnap, midőn krumplit hoztam szekérrel, jött szembe vélem a romány ortodox pópa, hát megállít. „Oda a harangozom, valaki ráijesztett, tán a hegyekbe bujdosott. Hallám a plébánostól, hogy néki maga . . . Szóval nem harangoznék nékem is?” „Hát én katolikus vagyok.” „Nincs ilyenkor mán se katolikus, se ortodox” — mondá Dumitru úr, amolyan rendes nagyszakállú ember, s én későbbecskén igazat adtam néki. Merhogy az ő falujába csupa öregember s vénasszony él, az ifjúság mind elment városra, gyárba, milicistának, ki hova. „Azok ott nálam mind gyengécskék, maga meg jó erős ember” — mondta. Hát megígértem néki, mibe kerül az, falujuk két és fél kilométerre a miénktül. Ha meg is szólnának érte az enyéim közül, csak felmegyek az ő tornyába is. Megint találkozék a korcsmában cimborámmal, poshatt, rusnya sör vót csak, az is kevés, nehogy bérúgjunk s szkandált csinájjunk. „Esse lesz soká” — mondta a korcsmáros, másképp a büffés „csak azér mérjük ki, nehogy az állam nyakán maraggyon, de hónapiul szájkosár.” Cimborámnak elmondtam, mit mondott a pópa, az csak ingatta a fej it, aztán a korcsmá- rosra szólt. „Hát ezt a sert a konszignációbul1 vetted?” „Majdhogynem. ” Cimborám csak verte a száját. „De azír kimired ügyi, egy seggel két nyerget, ügyi?” „Miféle két nyerget?” „Hát ne is csinájjunk szkandált, de a ser is elfoggyon, hogy pínz legyen az államkasszába.” Felálltam, hogy ne hallgassam e beszédet, mer én mán gyanakodtam erre a cimborámra. A múltkoriul fogva. Most is azér mondtam el neki a pópát. Ha ezt Gogu megtuggya, akkor bejött a számításom. Mer csak a korcsmáros meg ő hallotta a múltkor is. De a korcsmáros, másképp a büffés nem hagyhatta ott a korcsmát, csak ő, a cimborám, s Gogu meg mindig erre kószál. A kert alatt hamarabb hozzám érhetett, mint jómagam az úton. De most nem várt a kapuba senki. Hát harmadnapra eljőve az utósó mise napja. Istenem, ha ezt egy festő lepingálta vóna! Vagy a rádió, meg a televízió bémutatná. Mihucz plébános szerzett két meztélábas ministránsfiút is. Én azt nem tudom elmondani. Bent még szólt az ének, kint a falu szélén mán álltak az buldózerek, mint télen karám körül a farkasfalka. Mintha féltek vóna megzavarni a misét. Mihucz plébános úr törökrül, tatárrul, meg pogány feltámadásrul beszélt. Meg hogy lerombolták Jeruzsálemnek az ű templomát. Éppen Titusz, mint a falunk neve rományul. Ilyet még sose hallottam szájá- bul, pedig meghurcolták vagy háromszor is. A prédikációja végin rám emelte ujját. „Az én harangozom meghalt, de mindig ád az Isten. Van egy önkéntes harangozom. Van úgy, hogy az egész világ önkéntes harangozó kell legyen.” Mindenki rámnézett, mit tagaggyam büszke is vótam, de azért rezgettek az inaim. 1 Bizományi áruház — románul 16
