Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 10. szám - Bodor Pál: Nemzet, bal, jobb
ellen. Bármely nemzetiségtől, azaz nemzeti kisebbségtől csak egy valóban elvszerű, nagyvonalú nemzetiségi politika körülményei között lehet tisztességgel elvárni, hogy hatékonyan küzdjön „saját nacionalizmusa” ellen. A nyolcvanas évek derekán, mind nemzetközi síkon, mind a hazai közéletben lassanként újrafogalmazódott a párt és a magyar állam álláspontja a nemzetiségi kérdésben, beleértve a határainkon túl élő magyarság sorsát fájdalmasan befolyásoló jelenségeket. Mind a magyar, mind a nemzetközi közvélemény számára nyilvánvalóbbá lett, hogy milyen mértékben belügy és milyen mértékben nemcsak belügy (hanem — többek között — külügy is!) a kisebbségek helyzete. Mindenki, akit illet, megérthette, hogy Magyaroszág természetes — mondhatnánk: kötelező — felelősséget érez a határokon túl élő véreinkért; hogy „minden érintett félnek, a többségi nemzeteknek és a nemzetiségeknek, minden országnak az a történelmi érdeke, hogy a nemzetiségek szabadon élhessék meg nemzeti jellegű önazonosságukat.” A magyar közvélemény jelentős rétegei azonban az eddiginél is határozottabb állás- foglalásra késztetnék e kérdésben a párt- és államvezetést; ezzel az igénnyel, és ennek az igénynek a szőnyeg alá nem seperhető indokaival számolni kell. Nacionalizmus és nemzeti érzés Lényegüket tekintve nép- és nemzetellenes rendszerek éltek és élnek vissza hatalmuk fenntartásában a nemzeti érzelmekkel. És ezzel mintegy kompromittálni is látszanak azokat. Ennek is következménye, hogy a magyar baloldal hagyományosan — és gyakran mereven — óvatos és fenntartásos a nemzeti jellegű-előjelű politikai hangfekvéssel szemben. Ezzel azonban megfoszthatja magát a társadalomban működő legnagyobb tolóerőtől. Nemzetinek lenni és elhatárolódni a nacionalizmustól, szerelmesen szeretni a nemzetet, és nem gyűlölni más nemzeteket — ez végül is a szocializmusban magától értetődő program. A magyar közvélemény megosztottsága, politikai neurózisai és politikai hipo- chondriája csakis a nemzeti fölvállalásával, érzelmekben is megfogalmazódó, egyértelmű, fölszabadult, egészséges, természetes „megélésével” oldható fel. Mégpedig nem holmi taktikai meggondolásból, hanem abból a fölismerésből, hogy a sikeres szocializmus: a nemzet érdeke, és csakis az egész nemzet mozgósításával teremthető meg. A baloldal szívesen nyúl aufklérista hagyományokhoz. Az ésszerű elvekre épülő felvilágosításhoz, az okozati összefüggések föltárásához. Csakhogy sem az egyes ember, sem valamely csoport belső mechanizmusa nem hasonlítható valamely automatához, amely a megfelelő (s nem hamis) érme bedobásakor működni kezd; azaz a legmeggyőzőbb észokok is hatástalanok lehetnek a döntően érzelmi természetű kérdésekben. A „helyes, nem helyes”, az „indokolt, nem indokolt”, az „ilyen eredetű, ilyen meghatározottságú” típusú érvelés fontos és elkerülhetetlen a tudós (vagy a politikus) számára — de nem föltétlenül van hatása a mélyen fekvő politikai érzelmekre. A már kialakult magatartások függetlenednek eredetüktől, okaiktól. Lehet, hogy a millenniumi korszak érveinek jó része ma már nem hatna az emberekre — de érzelmi eredményük tovább él. Logikusnak látszik ugyan, hogy a téves képzetek ellen a hibás kiindulópontok elemzésével érveljünk — ám ez az ésszerű eljárás csak igen szűk körben hat. Helyes, szükséges föltárni mindenfajta elfogultság okait, ám ezzel alig-alig sikerül eloszlatni magát az elfogultságot. Megjelenhetnek a legbölcsebb, legtárgyilagosabb elemzések valamely csoportos elfogultság történelmi, társadalmi, gazdasági, csoportlélektani és egyéb okairól — és az ilyen elemzések megjelenése persze igen szükséges —, ám ezekkel továbbra is együtt élhet az elfogultság. Ez az oka annak, hogy az indulatokra, az érzelmekre, az elfogultságokra építő jobboldali politikai szervezetek, amelyek taktikája merőben empirikus, gyors sikert érhetnek el. (A francia újfasiszták mindenkor az aznapi politikai reakciókra apellálhatnak. Soha nem zavarja őket, ha ellentmondásba keverednek önmagukkal — hiszen tudják: az egyes ember 10
