Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 10. szám - Bodor Pál: Nemzet, bal, jobb
Mindebből azonban súlyos hiba lenne azt a következtetést levonni, hogy az adott korszak magyar nemzete — „nacionalista nemzet”. Semmivel sem „nacionalistább”, mint bármelyik nemzet e térségben! Közérzetét a kudarc, a frusztráltság határozta meg. Bizonyára más a diadalmas és más a kudarcos nemzetek lelkiállapota. A különbség mély, alapos elemzést igényelne. Enélkül aligha értjük meg nemzettudatunk e századi változásait, történetét. A nemzettest sebei másképp hatnak a lélekre, mint a nemzettest jóllakottsága. Bármely haladó, nemes, országépítö gondolat csak olyan mértékben diadalmaskodhat, amilyen mértékben elnyeri a tömegek támogatását. Ahhoz, hogy a magyarság teljes lendülettel, szenvedéllyel, odaadással álljon a szocializmus mellé, meg kell győzni, hogy a nemzet megmaradásának, felemelkedésének valóban a legbiztosabb útja: a szocialista út. Áldozatot hozni, konokul kitartani, vetélkedni bármilyen erős versenytárssal a magyar ember elsősorban és mindmáig mindenekelőtt a nemzetéért képes. Ha a nemzeti érzés mélyen azonosulna a szocializmussal, az új társadalmi rend a benne rejlő lehetőségek legmagasabb szintjén valósíthatná meg önmagát. Enélkül a „konszenzus”: csak belenyugvás, sokak részéről pedig csak tűrés, „nem-ellenkezés”. Márpedig Magyarországon cselekvőbb és cselekedtetőbb egyetértésre van szükség. Múltelemzés és mai egység Nyíltabban kell hát elemezni múltat és jelent. Föl kell tárni a nemzeti összefogás minden szubjektív és objektív akadályát. Nevén kell nevezni a gyereket — a neveletlen gyereket is, meg azt is, amelyik nem kapott még nevet semmilyen keresztségben, avagy nem volt illő hangosan kimondani a nevét. Számolni kell minden elfojtottsággal. Azzal is, amely új túlzásokra ragadtathat. Úgy kell tudni ápolni a magyarság hazafias, nemzeti érzelmeit, hogy megóvjuk minden gyűlölettől, és nemcsak azért, mert megtanultuk, keservesen megtanultuk, hogy minden nemzeti gyűlölség visszaüt — hanem azért is, mert a gyűlölet bomlaszt, bemocskol, elveszejt. Ahhoz azonban, hogy a magyar nemzeti tudat egészséges föltisztulásának folyamata meg ne szakadjon, ellenkezőleg, folytatódjék, a teljes igazságot sem félszájjal kell kimondani. Az 1956-os véres események tisztességes elemzése nem kerülheti meg a nemzeti érzelmek szerepét. Amikor a heves felháborodást kiváltó törvénysértésekről, az önkényről, az antidemokratikus gyakorlatról, a személyi kultuszról szólunk — sosem szabadna megfeledkeznünk arról, hogy a legszélesebb érintkezési felület, amely e torzulásokkal ütközött, amely sebeket kapott, s amely a rossz közérzet alakításában vezérlő érvényű volt, mindenekelőtt a nemzeti érzékenységgel, a nemzeti érzéssel azonosítható. Az 1956-os hatalmas társadalmi megrázkódtatásról sokan írták le, hogy voltaképpen „heves reformmozgalomként indult, amely fő vonulatában nem a társadalmi berendezkedés ellen csapott fel, nem a szocializmus alapjait támadta” — de a politikai vezetés merevsége, erőszakossága, végzetesen téves erőviszony-, hangulat- és helyzetfelmérése, a tömegektől való elszakítottsága következtében is „heves reformmozgalomból erőszakos mozgalomba” lendült át, amely azután (többek között éppen azért, mert az akkori politikai vezetés önmagát önkényesen magával a szocializmussal azonosította) — mozgósította a szocializmusellenes erőket is, fölerősítette ezek hangadó szerepét. A mozgalom érzelmiindulati töltésében meghatározó szerepet játszott a vezetés bűneitől és hibáitól vérig sértett nemzeti érzés, nemzeti méltóságtudat. Válság és nacionalizmus Nemcsak Magyarországon, hanem jóformán az egész térségben az elmúlt évtizedekben a gazdasági nehézségeknél, az életszínvonal hullámvölgyeinél, a törvénysértéseknél is nagyobb szerepet játszott minden heveny válságjelenség, konfrontáció kirobbantásában a 6
