Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 10. szám - Bodor Pál: Nemzet, bal, jobb
Társadalmi igazság és politikai vonzerő A szélsőbal számára napnál is világosabbnak tetszett, hogy a magyar politikai osztály, a magyar uralkodó osztály, akár egyes tagjainak szubjektív szándékaitól függetlenül is, avagy azokkal ellentétben, „nyomorban tartja a nemzet milliós tömegeit, és katasztrófába sodorja (és sodorta) az országot”. Ezért abból indult ki, hogy a nacionalista politikával szemben egy antifasiszta, háborúellenes (s mélyebb fekvésben: radikális társadalomújító) platformon „sikerrel mozgósíthatja a dolgozókat”. Az elvileg tökéletesen érthető, önmagában logikus séma azonban kevéssé működött a gyakorlatban. A két világháború közötti Magyarországon a kommunistáknak nem sikerült számottevő tömegeket maguk mellé állítaniuk. A sok ok jó része, ha nem a zöme, valamilyen módon a nemzettudat szférájához kapcsolódik. Trianon traumája jobb, hevesebb, szervesebb politikai tápot adott a nacionalizmusnak, mint a III. Internacionálé tagjaként föllépő, elsősorban nem piros-fehér-zöldnek, hanem vörösnek tekintett baloldali mozgalomnak. S noha a Tanácsköztársaság épp az országcsonkítás ellen tudta a leghatározottabban mozgósítani Vörös Hadseregébe erőit, ez nem akadályozta meg a jobboldalt abban, hogy Trianont a „vörös Magyarország” büntetéseképpen is tüntesse fel; és a kommunistákat sem késztette mélyenjáró, végiggondolt tanulságok levonására, ami a nemzeti sérelmekhez és érzelmekhez igazodó, azokat bírálva fölvállaló, lehetséges politikájukat illeti. (Habár a III. Internacionálé pártjai itt is, ott is, egyebütt is, Romániában, Csehszlovákiában, Jugoszláviában is következetesen fölléptek a nemzetiségi elnyomás ellen; a fasizmussal épp a teljes jogegyenlőség követelését állították szembe, a kisebbségek tekintetében pedig az elszakadásig menő jogok lenini álláspontját vallották. A kisebbségi szabadságot azonban a proletariátus felszabadulása részének tekintették: ha majd győz a munkásosztály, győz a szocializmus, a kommunizmus — természetes, hogy minden elnyomott szabad lesz. A nemzeti-nemzetiségi kérdést a proletárügy szerves részének tekintették, ma úgy is mondhatnánk: alárendelték a tiszta osztályvonal politikájának.) A jobboldalnak jórészt sikerült kioltania a magyar köztudatból a kommün nemzet- és honvédő jellegének emlékét, s mi több, sikerült kialakítania a forradalmi baloldalról a „nemzetietlenség” képét. A hadvesztett, megcsonkított, kétségbeesett Magyarországon sikerült az anyagi mizéria fő, jóformán egyedüli okának Trianont feltüntetni. (A „rendszer sikeresen táplálta be a társadalmilag elnyomottak széles tömegeibe is a nagynemzeti illúziókat.”) A revízió reménye pedig, minden labancgyűlölő nemzeti hagyomány ellenére, a hitleri képlettel szembeni minden — nem csak a baloldalon jelentkező — fenntartás ellenére, mind törvényszerűbben kapcsolódott össze Versailles egyetlen számottevő ellenfelével, a Reich-hel. A magyar nacionalizmus, akár eltakarva is németellenes félarcát, a revízióban egyetlen lehetséges szövetségeséhez csatlakozott. Kevés visszhangja volt ekkor már annak, hogy Lenin miképp minősítette Trianon békéjét. Kevesen is tudtak erről. A Kommunisták Magyarországi Pártja nem vonzotta igazán a társadalom hangadó értelmiségi rétegét sem, nem tudott kellő tekintélyre, „tömegalapra” szert tenni a fiatal magyar értelmiségiek sorában (akiknek egy része osztálymeghatározottságú okokból is távol állt tőle) — sajnos azonban azokban az osztályokban, rétegekben sem, amelyek társadalmi reményei voltaképpen a marxista forradalmárok programjában fogalmazódtak meg; a radikális jobboldali nacionalizmus a társadalmilag legelnyomottabb rétegekben is sok helyen kiszorította a cselekvő baloldalt. A magyar baloldal ideológiája nem tartozott az uralkodó eszmék közé, tömegalapja gyér volt. „A hagyományos nacionalizmus ínélyen behatolt a dolgozók soraiba, s a közösségi tudat értékrendjében központi helyet foglalt el.” 5
