Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 10. szám - Bodor Pál: Nemzet, bal, jobb
kézenfogva-vezetés mindig vadabb, kevélyebb, ingerültebb reakciót szül, mint a vitatkozó szabadság. A frusztráció heveny túlzásokra ragadtat. A magyarságát csak az élheti meg józan értékítéletekben, letisztult érzelmekben, méltósággal és mások gyűlölése nélkül, azaz haza- és magyarságképe mögé csak akkor vetül rokonszenvesen az egész európai látóhatár és háttér, ha nemzetszeretetét természetes felszabadultsággal, gyámkodó korlátozások, tehát dac és bűntudat nélkül gyakorolhatja. Csak ebbe a görcsök nélküli közérzetbe és közszellembe épülhetnek be a polémikus elemek is, a tárgyilagosság és türelem pillérei. Nemzetközi bal, nemzeti jobb? A kommunista párt programatikusan internacionalista erőként lépett fel. Történelmi ellenfele, a jobboldal viszont programatikusan nacionalista volt. A fehérterror ellen, majd az antifasiszta küzdelemben edződött és táborát szervező párt a nacionalizmusban látta tehát a fő veszélyt .Társadalmi forradalmat követelt, mert csak így, a termelőeszközök társadalmasítása, az uralkodó politikai-gazdasági osztályok megdöntése útján látta meg- oldhatóknak a magyarság legfőbb gondjait. Kirekesztette a nemzetből az addigi uralkodó osztályokat: amelyek addig épp a nemzeteszme letéteményeseinek, hordozóinak tudták magukat. A nélkülük való nemzetet nevezte a párt: dolgozó népnek. Osztályszempontból megosztani a nemzetet a radikális társadalmi-hatalmi fordulatban: ez „történelmileg erkölcsösnek”, gyakorlatilag elkerülhetetlennek tetszett — amiképpen a francia polgárság is lesöpörte a politikai porondról a feudális arisztokráciát. A szélsőjobb viszont „faji-nemzeti” szemszögből osztotta meg a társadalmat. A „nép” nevében lépett fel maga is, de nem új társadalmi rendet akart számára teremteni, eszébe sem jutott tulajdonába adni a termelési eszközöket — csak a származásiig „nemzetidegennek” tekintett elem ellen fordította a feszültségeket. A társadalomban forrósodó valóságos erővonalak behelyettesítése xenofób — idegengyűlölő — indulatokkal a világ sok részén mindmáig politikai sikerrel kecsegtet, azért is, mert ezek az indulatok talán sehol sem hagyománytalanok. Néhol pedig azért is, mert részlegesen átfedhetik a valóságos erővonalakat. A Trianon utáni, hirtelen éles metszéssel kikanyarított, nemzetileg majdnem homogénné lefaragott országban, amely azonban nemcsak a történelmi Magyarország nemzetiségi lakosságának zömét „vesztette el”, de a magyarság jelentős, kisebbségi sorba taszított részét is, az idegengyűlölet számos előfeltétele megérett volt. A jobboldali politika a háborút követő évek minden nyomorát is nacionális természetű okokkal magyarázta. Legfőképpen a területvesztéssel, amely különösen alkalmas volt az idegengyűlölet szítására (lásd: „a szentistváni magyar állameszme ellen törő nemzetiségek”). Ezenközben a honi feszültségek, a munkanélküliség (többek között az „utódállamokból” idemenekülő, társadalmilag és foglalkozás tekintetében sajátos szerkezetű immigráció is duzzasztotta munka- nélküliség!), s az az érintett rétegekben kialakult térhiány: növelte a diverzió lehetőségét. A „magyar államiságot eláruló” nemzetiségek jórészt eltűntek az országból, itt maradt viszont a zsidóság, amelynek szerepe számos pályán szembetűnő volt, és amelynek egy része — az emancipáció, a baloldali hagyományok sodrában — szerepet játszott a kom- münben, majd a baloldali mozgalomban, a baloldali írásbeliségben, miközben egy másik része a magyar nagy- és kiskapitalizmusban volt feltűnően jelen, arra is alkalmasan tehát, hogy a szociális demagógia különbséget tegyen „magyar” és ’’nem-magyar” kapitalizmus között. A mindennapi tudatban kialakult az a látszat, amely szerint a jobboldal lenne az össznemzeti, a baloldal pedig a nemzetközi, a szónak a „nem-nemzeti”, torz értelmében. („A jobboldal a magyart védi a nem-magyartól — a baloldal a nem-magyarokkal is szövetségben támadja a nemzeti elitet.”) 4
