Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 10. szám - Bodor Pál: Nemzet, bal, jobb
nek, megtévesztésnek: politikai kuruzslásnak is. Sokba került ez már e század emberiségének, s a magyarságnak is. Hiszen igazán visszaélni (vagy zsarolni) csak azzal lehet, ami nagyon drága, féltett kincsünk. Nem taktikai kérdés * A nemzeti érzésekkel sokféle politika élt vissza — és sok jó szándék is megbukott azon, hogy a nemzeti fölött, olykor a nemzeti nélkül, avagy arra éppen csak taktikailag, a szeme sarkából figyelve, igyekezett megvalósulni. Megfeledkezvén arról, hogy a család után a nemzet a legtartósabb, legotthonosabb közösség és kódrendszer, amely mindünket összefűz. Megfeledkezvén arról, hogy a nemzet tartósabb történelmi kategória az osztálynál. Nemzeti karakterünknek, a nemzettudatban zajló folyamatoknak a mélyebb ismeretében még a gazdasági prognózisaink is hitelesebbek lehettek volna — és mindenképpen jobban talált volna a szó, több sikerrel kecsegtethettek volna ezek az évek. Az oly szükséges gazdasági (és nem csak gazdasági) erőfeszítéseket csakis a traumáit tisztázó, azokon felülemelkedő, érzelmeiben és igazságaiban, érdekeiben-céljaiban magára találó, magabízó nemzet vállalhatja föl. Amely túl, végre túl önhittségen és kishitűségen, ábrándképeken és karikatúrákon, higgadt, kritikus ön- és közegismerettel áll önmaga és a világ előtt. A gazdasági megújuláshoz egy mélyebb síkon kialakított, ám azt is meghatározó egyensúlyra („stabilizációra” és „kibontakozásra”) van szükség: a nemzettudat lassú, folyamatos, egészséges „reformjára”. Végképp lemaradunk, ha nem az egész nemzet lép sorompóba, a csakazértis konokságával. Nem szalmaláng hévvel: hosszantartó, talán kevésbé látványos kitartással. Utóvégre mégsem csak a széles gesztusok, a szoborba önthető pátosz — hanem a hallgatag teljesítmények, a szakadatlan munka nemzete is vagyunk. Versenyképességünk megteremtése nem csak sürgető gazdasági (és ahhoz kapcsoltan: szellemi és erkölcsi) parancs. Létkérdés abban is, ahogyan visszahat nemzettudatunkra, önérzetünkre. Lemaradásunk oly mérvű próba elé állít, amilyennel, sorsfordító arányait tekintve, talán csak a honfoglalást követő európai beilleszkedésünkkor kellett szembenéznünk — egy lassúbb világban, s a szentistváni akarat teremtette ideológiai egységesítés (a kereszt- ség) tüzében-vizében. A magyar társadalom osztályszerkezetének megváltozásához vérmes egyöntetűségremények — mondhatni: ideológiai illúziók fűződtek. Az a képzet alakult ki, hogy az „antagonisztikus osztályok és osztályellentétek felszámolása” óhatatlanul, majdnem gépiesen maga után vonja a társadalom eszmei egységesülését. Ebben a tévhitben, a rend politikai kamaszkorára jellemző tévedésben egyaránt megmutatkozott az eszmék osztály- meghatározottságának abszolutizálása, akárcsak a réteg- és csoportmeghatározottságok, illetve a politikai nézetek viszonylagos autonómiájának, autonóm mozgásának lebecsülése — de legfőképpen a szocializmus gyors érvényesülésébe, mindenki számára vitathatatlan sikerébe, és így az ellenállhatatlan vonzerejébe vetett vakhit. Az „antagonisztikus osztályellentétek fölszámolása” növeli ugyan a társadalom egységesebb föllépésének esélyeit — a túlpolitizált élet, az egyirányú, domináns politikai ráhatás, a minden szférát hatáskörébe vonó, és épp ezért mindenért felelőssé tehető, felelősségre vonható uralkodó politikai erő működése azonban természetszerűleg növeli az ellenhatást, a differenciálódást. Mégpedig, kialakult gócok híján, a meglehetősen cseppfolyós, jórészt a tagadásra szorítkozó, következetes programokba nem fogalmazódó, s így, e körvonalaz- hatatlanságban az uralkodó koncepció és gyakorlat kudarcaiból, mulasztásaiból, hiányaiból, késedelmeskedéséből táplálkozó, gyakran ideges-ingerült, főként érzelmi-hangulati jellegű ellenhatást. Sajátos szimmetria figyelhető meg. A tagadás platformja természetszerűleg ott a legerősebb, ahol az uralkodó koncepció és gyakorlat a leggyöngébb. A tagadók platformja az uralkodó platform bírálatából áll össze. 2
