Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 9. szám - Czine Mihály: Olvasónapló (Vállalások és kételyek - Bíró Zoltán könyve; A költő életei - Szilágyi Domokos-emlékkönyv; Élmények és emlékezések - Jánosy István könyve; Engedelmével - Dobos László könyve)
tan komolysága. így kezdett Gandhi életének a tüzetes megismeréséhez. A Gandhiról szóló írásokban természetesen nemcsak Gandhiról, a kísérletező ügyvédről, a népnevelőről, a pedagógusról, nemcsak India életéről beszél, de a maga lelkületét is megfesti. Jánosy István legtöbb írása olvasmányélményhez kapcsolódik. Érzékeny lélek, érzékeny olvasó. Számos olvasmánya és zenei élménye — megírja — olyan hatással volt rá, mint a valóságban megélt élményei; álmainak épp úgy főszereplői lettek a nagy alkotók, Petőfi, Dosztojevszkij, Beethoven, Bartók, mint a legközelebbi rokonai. írásaiban is olyan személyes hangon beszél kedves íróiról, mint a nagyobb családba tartozókról. Különösen a magyar alkotókról. A világirodalom kincseinek ismeretében vallja: irodalmunkban nem csak késések, nem csak törések, nem csak kísérletek vannak. Volt zseni, aki a Nyugathoz képest is előreszaladt, akár egy fél századdal is. Petőfit ilyennek látja. „Petőfi plebejus realizmusa — írja — teljesen új, eredeti jelenség a világirodalomban, első hajtása annak a hatalmas fának, amely Amerikában, Whitmannál sarjadt föl és a protest-ben és a confessional-ban még ma is virul és eleven új ágakat hajt.” Jánosy István a saját olvasói élménye alapján látni véli a forradalmár Petőfiben, a sokarcú költőben a sajátos szürrealistát is. Meggyőződése, hogy Petőfi verse, az Álmos vagyok és mégsem alkatom . . . mindmáig a legnagyobb szürrealista vers. S az is hite Jánosy Istvánnak, szemben a legtöbb eddigi elképzeléssel: ha Petőfi nem hal meg a segesvári csatatéren, ha életben marad, még az elkövetkező rettenetes korban, még az üldözöttségben, még a nyomorúságban is „legnagyobb remekművét, végső testamentumát” írta volna meg, amint ezt a hozzá hasonló utat járó, rokonlelkületű Madách tette, mikor létrehozta az elkeseredés remekművét, a Tragédiát. Az ember tragédiáját. Az Élmények és megemlékezések írásai egyértelműen mutatják: Jánosy Istvánnak nemcsak a költészetről, nemcsak a múltról, de az életről, napjainkról és a jövendő rendezéséről is vannak elképzelései. Tudja, vallja: az igazi modernség nem az öncélú formai vívmányokban való tobzódásban van, hanem a lélek új tartományainak a felfedezésében; az új tartalom megtalálja a maga formáját. És az is modernség — írja találóan — „ha az örökösen változó divat közepette ráhibázunk az örök állandóra. S minden írásában ott munkál az ember és természet harmóniájának az igénye, a szeretet és a megértés vágya. Az emberség álma. Stílusát is ez a vágy és ez az álom fényesíti, emeli gyakorta a versek magasába. Engedelmével Dobos László könyve A magyar novelláról nagy fejezetekben beszélhetne az irodalomtörténet: volt idő, mikor a novellában mutatkozott legszínesebben a próza forradalma. A századfordulón a novellában keresték leginkább az újat, a kifejezőt, a különöst, volt — Móricznál, Krúdynál Kosztolányinál —, mikor a magyar novella világirodalmi magasban pompázott. Az olvasók sokszor dúskálhattak a bőséges novellatermésben, még a két világháború közötti időben is. A kisebbségi-nemzetiségi irodalmakban is. A csehszlovákiai magyar irodalom első szakaszában — 1918—1938 között — például 70 novelláskötet jelent meg. Az utolsó 50 esztendőben azonban gyérült a magyar novella is. Irodalmunkban, mint mindenütt a világon, a regény lett a győzelmes műfaj. Mikszáth annak idején még a szerkesztőségekbe „zuhanásszerűen ömlő elbeszélések” miatt dohogott, ma örülünk, ha a folyóiratokban egy-egy jó novellára akadunk. A nemzetiségi magyar irodalmakban még gyérebb a kisepika termése; a csehszlovákiai magyar irodalomban a harmadvirágzás első évtizedeiben már-már elapadni látszott. A regény egyre gazdagabb lett, a novella jó ideig csak fanyar gyümölcsöket hozott. A műfajok eme aránybeli módosulásának megvolt az oka: a történelmi változásokról, a mindent 82
