Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 9. szám - Czine Mihály: Olvasónapló (Vállalások és kételyek - Bíró Zoltán könyve; A költő életei - Szilágyi Domokos-emlékkönyv; Élmények és emlékezések - Jánosy István könyve; Engedelmével - Dobos László könyve)
felfordító változásokról a regény adhat teljesebben hírt, az új kérdések megközelítésére a regény adja a nagyobb lehetőségeket. A novella, mint Fábry Zoltán is mondta, mostoha- gyermeke a korfordulóknak. A regény a folyamatot adja, a novella a pont. „És a pont előfeltétele: a lezártság ... A regény: a fa egésze, a gyümölcsöt is beleértve, vagy az erdő egésze; a fák összessége ... A novellában csak magát az egy gyümölcsöt élvezzük, mert benne van — érezhetően és ízlelhetően — az egész fa, az egész erdő, mint egy cseppben a tenger.” „A regény hömpölygő folyam,... a novella: pont, vég, lezártság . . . tisztázottság.” Törvény, ítélet: vizsgáztató műfaj. Ezért is törekednek többen, még a novellairásra kedvezőtlen időben is a műfaj folytonosságának az őrzésére, illetve a műfaj újjáteremtésére. Dobos László elbeszélései is eme műfaj újjáteremtésének jegyében születtek. Dobos Lászlót a nemzetiségi sors írójaként ismerjük: ő emelte legmegrendítőbb regényekbe a csehszlovákiai magyarság bakatörténelmét. Regényeiben a történeti folyamatot írta, a történelmi alakulásokat faggatta, összeszorított foggal, strázsaként, csillagőrzőként; elbeszéléseiben a magatartásformákat, az emberi viszonyulásokat vizsgálja, lélektani helyzeteket mutat fel, tisztázott vagy legalábbis „elvégeztetett” sorsokat, pszichológiai hangsúlyokkal. így az öreget, akit nyolcvannál is több esztendeig rázott az élet, a leányt, aki örökös várakozásban éli napjait, az egyedül maradt férfit, meg a gyengeségek eszterláncába került földit; arcokat, sorsokat. S érzéseket, kérdéseket; a reménykedés, a megcsalatottság, a közösségre vágyás s az egyedül maradás érzéseit. A felmutatott sorsok némelyikével már regényeiben is találkozhattunk, de az elbeszélésekben mindig szigorúan lelki történésekbe szövődik a különös valóság, Dobos László mindig a lélekbe viszi át a különös történéseket. Még az esetleges csattanókat is pszichológiaivá mélyíti és egyetemes érvényűvé szélesíti. A buszon utazó lány figyelése mögött például örök várakozás van, valakinek vagy valaminek a várása: egyszer majd csak kibukkan egy arc az utazók szürkeségéből, és tekintetük megmelegedhet. S valaki csakugyan feltűnik a zötykölődő buszon: egy erős vállú, nyugodt férfi. Már-már úgy láthatták a körülöttük zsúfolódók: a lányt karok nélkül is öleli. S a leány is hihette: rövidesen leszállhatnak a buszról, s indulhatnak „valami levegős kényelembe, ahol nézhetik egymást, s szólnak is majd, ahol a férfi keze beteljesíti a mese kívánságát.” S mikor a férfi lelép a buszról, akkor veszi észre a leány: a bal keze élettelenül leng; fakeze van. Csattanó is lehetne ez a fordulat, de Dobos László novellájában az élet tragikumának az érzékeltetését jelenti. S a 80-nál több esztendős öreg útjának sok-sok csetlése sem csak a személyes életről beszél. „Ellágyult meséje hézagjaiban ott vannak élete nagy törései”, s az emberi sors nagy kérdései: nehéz helyzetben mi viszi előbbre a világot? A hősiesség, vagy a megmenekített élet? Dobos László öregje Sütő András erdélyi Gergely bácsijának a szlovákiai rokona. Dobos László írói magatartása is rokon a Sütő Andráséval. Sütő András — megírta — bármerre járt is a világban, a mezőségi asszonyok ősi példája szerint, az úti reménységgel együtt otthoni fonni valóját is magával vitte, a maga népe gondját, s Dobos László bármiről, s bármilyen műfajban ír: a nemzetiségi lét érzületét is rávetíti lapjaira. Egyik elbeszélése nemzetközi néptánctalálkozót idéz: csehek, franciák, lengyelek találkoznak a csillagos ég fedte morva mezőn, kék-piros-fekete színek; perdülő szoknyák. Ott őgyeleg egy árva magyar újságíró is; a vidámság vágyával, sőt részletesen elgondolt terveivel. De az öröme csak töredékes lehet. Úgy érzi, más népek gondtalan lányai nem figyelnek az ő bemutatkozására; nemzetiségi, magyar; nem érdekes; „Nyilván nem történelmi órát akarnak hallgatni.” Még a táncaik is mások. „A mi táncaink — érzi — dühösek, indulatosak, ráverünk a csizmára, lábunk szárára, dobbantunk nagyokat, nekik minden részük táncol, kezük, testük, lábuk, élvezik, eljátsszák az örömöket.” A külső történetek minden Dobos-elbeszélésben ilyenformán lényegülnek belsőkké. Az író minden elbeszélésében személyesen is jelen van, kedves embereivel együtt töpreng és kesereg, még a tőle idegen alakokra is rá-ráhajol; írásai szinte mindig kettős portrék; szinte mindig jelen van a történetben valamiképp. Benne van A földi képviselőjében, Az öreg lányában, a Grácia eszmei vezetőjében, a Táncika újságírójában, az Egyedül leváltott 83
