Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 9. szám - Surányi Dezső: Az égig érő fa botanikai értelmezése

3. ábra

Sámán eszközök, mint stilizált világfa motívumok (Diószegi, 1978)

24 = osztják-szamojéd (szelkup) sámán fa rajza

25 = jakut sámánfa, csúcsán kétfejű madárral

26 = magyar világfa, csúcsán ülő madárral

27 = osztják-szamojéd (szelkup) sámán agancsos fejviselete

4. ábra

Gránátalma-díszítések mint életfák 28-30 = népművészeti motívumok

„Népi műveltségünk holdas-napos, illetve madaras csúcsú világfájának összehasonlító elemzése azt mutatja, hogy egyaránt ismerik a finnugor és a szamojéd népek ... A világfaképzet nemcsak a recens, hanem a történeti anyagból is jól ismert. Mégpedig nemcsak a viszonylag késői korból (XVII. sz-i iratok obi-ugor és szamojéd tulajdonjeggyel), hanem az i. e. III—II. évezred határának az idejéből... A fenti három tény megerősíti azt a feltevésünket, hogy a magyar néphitben, mesekincsben, díszítőművészetben még ma is fellelhető, és etnikus sajátosságunknak bizonyult világfaképzetünk uráli alapműveltségünkben gyökerezik.” (Diószegi, 1969. i. m. 322—323. o.)

Az égig érő fa a szibériai eposzokban ezüst törzsű fa (mint a nyír?), aranyleveleket hajt (mint a nyárfa ősszel), akárcsak a mitikus juharfa ágai a helléneknél; az életet, az istenséget fejezi ki, azt helyettesíti; az alvilági fa viszont vasból való. „Az ember nem látta, mitikus, égig érő világfa a tudás, a sors, a végzet fája, mindennek fenntartója és éltetője, pusztulása

64