Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 9. szám - Czére Béla: Terek és pincék (novella)
— Itt, a kiadóban terjesztik. Fogalmam sincs, ki az a marha, aki azt állítja, hogy a Dorozsmai felesége vagyok. Ezen elröhögcsélnek egy darabig, de Böbe hiába kel fel és megy ki egy pár perc múlva sértődött arccal, a márciusi hangulatnak már vége. Felhívják Lovászt és Dósát a történelmi regénysorozat ügyében, aztán a Dongába ballagnak le. Az egyik boksz üres, a mellettük levőben két középkorú nő iszik keményen. A szőke már részeg, szétkenődött, molett arcára azonban mégis rávetül valami finom, izgató hervadás, sárguló őszi levelek avarszagát érezni rajta. A másik józanabb, de keszeg, ápolatlan, az a típus, akinek minden pórusából pállott nikotinszag árad. Az alacsony, tömzsi Lovász érkezik először, valahonnan a tizenhatodik század végéről jön elő. Még bele sem tud igazán lendülni a Báthori István koncepciójáról szóló értekezésébe, amely szerint Erdély fejedelme és Lengyelország királya a korabeli Európa egyik legjelentősebb hatalmi tényezőjével, a jezsuita renddel próbált összefogni Habsburg ellen, török ellen, amikor Dósa fáradt jegenyeként hirtelen az asztaluk elé nő. Aggódva nézi Lovászt, aztán leül melléje, még így is úgy festenek egymás mellett, akár Zoro és Huru. Lovász tovább teregetné a jezsuiták egész Európát behálózó hatalmi szervezetének titkait, de Dósa gyöngéden végigsímít a homlokán. — Az istenit! Tegnap nem vettem komolyan, amikor mondtad a telefonba, hogy megfáztál és szédülsz. Meg hogy élesen szúr a szíved. Azt hittem, ugye, hogy csak a szokásos hipochondriádról van szó. A jezsuita gyóntatópap ottmarad Miksa császár feleségének budoárjában, hiába integet kétségbeesetten Lovásznak, az most tudomást sem vesz róla; a históriai művek mestere Dósára emeli sápadó homlokát idegesen. — Milyen szédülésről beszélsz? Es milyen szívszúrásról? Én csak azt mondtam tegnap a telefonba, hogy ... hogy . . . megfáztam egy kicsit — mondja döbbenten Lovász Pista Dósa föléje komoruló arcának. — Pistám ... — Dósa hangjából aggodalom csordul. — Ez a gyöngeséged ... na nem komoly betegség ez, csak gyöngeség, már nehogy megijedj . .. úgy látszik, valamilyen időszakos amnéziával párosul nálad. Mert szívszúrásról is beszéltél, és örvénylő szédülésről. Igen, ezt a kifejezést használtad, hogy örvénylő szédülés. Dósa aggodalmaskodó keze megint Lovász Pista homlokán. — A kurva életbe! Tovább már nem tudom magamba fojtani, kimondom: neked magas lázad van! Vírusos influenza? Idegláz? Én nem is tudom. Nem voltál valami gyanús nővel mostanában? Tudod te, mire gondolok. Először belázasodás, hányinger, hasmenés . . . aztán ... de hadd ne folytassam! Vagy az is lehet, hogy másképp történt a dolog? Mesélted, hogy nemrég vettek vért tőled. Azt is mondtad, hogy az az asszisztensnő rátette egy percre a gumit, amivel aztán leszorította a sebedet... az orvosi asztalkát beborító véres nylonterítőre! Dósa Balázs nagyot sóhajt, mint aki keresztet vet gondolatban, és egy hőmérőt ránt elő a szarvasbőr zakója belső zsebéből. — Tudod, én most megyek kifelé az influenzából. Azért hőmérőzöm még magamat — mondja Lovásznak félénk, bocsánatkérő mosollyal. — De milyen jól fog ez a hőmérő most. Megmérjük a lázadat! Hozza a pincér a második kört. Lovász előtt a korsó sör aránylik, hónaljából megadóan csüng ki a lázmérő. Mindnyájan komoran nézik Lovászt. Pár perc múlva Dósa kiragadja a hónalja alól a lázmérőt. — Úristenit! 38,6 fok! Orvos kell neked azonnal! Taxival vigyünk? Mutasd a pulzusodat! — tapintja Lovász csuklóját koncentráló arccal. — Ez nem lehet igaz! Neked nincs is pulzusod! A részeg szőke nő hozzájuk tántorog a szomszédos bokszból. Nyilván minden szót hallott, mert ő is megérinti Lovász homlokát. — Majdnem hideg — mondja. — Úgy van ennek láza, mint nekem. Dósa rémült arccal kap újra Lovász Pista homlokához. 26
