Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 9. szám - Czére Béla: Terek és pincék (novella)
— Volt pofája azzal jönni, hogy a lányom nem engedi ki addig az előszobaajtón, amíg igazat nem ad neki! Hogy a kutyákat az előszobaajtó elé állítja! — A rágalmazásnak nincs határa — bólogat megértőén Bezerédi. — Pedig lefogadom, hogy szelíd kutya mind a kettő — néz az asszony cafatosra tépett nylonharisnyájára. — Itt vannak a drágák a falon! — mutat az íróasztala fölé a nő. — Szép kutyák — áll föl gyorsan Bezerédi. — Csak egy elferdült jellemű ember tételezheti fel magukról, hogy a férfiak által osztott sérelmeket... a kutyákkal toroltatják meg. Gyorsan becsukja maga után az ajtót. Ügy iszkol lefelé a lépcsőn, mintha Bimbi és Csípi vágtatna utána. 3. Mint friss csapolás után a hordóból bugyogó sör, úgy habzanak az előadó száján a szavak, lecsorognak az emelvényről a félkör alakú széksorral szűkített terem ünnepi poharába: „glasznosztyi, peresztrojka”. Aztán gyors hangváltás következik. Pátoszos retorikából átcsap az előadó adomázásba. Kulturált humorú adomázásba. Olyan elvtársi hang ez, amely valaha ellenszegülhetett, rakoncátlankodhatott, ezért kitették a hang tulajdonosát odafentről egy vidéki művelődési ház csendjébe, hogy szellőztesse ki a fejét ott. Azóta már visszadolgozta magát az előadó a központba, de a pihenésnek az előnyei is nyilvánvalóak most, mert kétségtelen, hogy volt ideje modern irodalmat olvasnia ott közben. — Elmúlt már az az idő — mondja hangjában váratlan kajánsággal az előadó —, mikor egyes emberek még a Lánchíd oroszlánjainak a füleit is megcsavargatták volna, hogy énekeljék el az Internacionálét. Ma szívből énekelünk, ha énekelünk, nem kényszerből, énekeljük az Internacionálét, de énekelünk mást is, mondhatnám úgy is, hogy modern, nemzeti tartalmú internacionalizmussal. Ma már senki sem akar olyan nemzeti zászlót szabni, amely Kosztolányi Dezső Édes Annájának Gyurkovics Tibor-féle színpadi adaptációjában csöndes iróniával látható volt: amikor a házmester a Tanácsköztársaság bukása után a vörös zászló alá varrta a nemzeti lobogó fehér és zöld sávját, így aztán a magyar zászló színeiben a piros háromszor akkora volt, mint a többi. Mint régi rezervátumból kiszökő orrszarvú, úgy kapja fel és löki előre tülkét egy veterán az első széksorban, de megint komolyodik a szöveg, a politikai pluralizmus és az egypárt- rendszer szimbiózisban élhet egymással mert ugye egyesületek, intézmények működhetnek idővel akár pártszerűen is. A sztálinizmus maradványait már eltakarítottuk (magas regiszterekbe csap fel az előadó hangja, mintha kérdezné ezt), bár itt-ott még felbukkannak sztálini kövületek, amelyek azonban csak messziről nézve látszanak kövületnek, közelről kiderül, hogy egészen frissek, akár a sétáló utcákon a kutyaszarok,olyan elevenek. Bizony rég volt már az, mikor Nyikita Szergejevics Hruscskov felállt a Központi Bizottság ülésén, és elmondta híres beszédét, akár Cicero a Catilina elleni szónoklatát a római szenátusban, súgja Mihálynak Bezerédi. Elmodta bizony, hogy „quousque tandem abutere, Berija, patientia nostra”, meddig fogsz még visszaélni türelmünkkel, Berija. Meddig? Ez itt a kérdés. László szobájában már rég befejeződött a szerkesztőség értekezlete. Az asztalkán gyertya ég, László valahonnan a pénzügyi osztályról szerezte; csöndesen iszogatnak, beszélgetnek, március idusáról, amely nemrég fényt lopott kiégett szemükbe. Nyílik óvatosan az ajtó. Böbe surran be. Egymásra néznek csodálkozva, László odasúgja Bezerédinek: „Tőlük kértem a gyertyát, s közben megérintettem egy pillanatra ennek a nőnek a vállát. De nem hívtam meg.” Böbe az egyik széken ül, arcán a szerény tétovaságot már felváltotta a méltatlankodás. — Valamelyik hülye azt terjeszti rólam, hogy a Dorozsmai felesége vagyok. — Ki terjeszti ezt rólad, Böbécske? — kérdi sunyin Bezerédi, Emeséből kipukkad a röhögés. 25
