Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 9. szám - Czére Béla: Terek és pincék (novella)

— Fél év alatt akarnak meggazdagodni — szól közbe Mihály is. — Másnak még zsebkendőre sem telik, hogy eltüntesse a taknyát.

Rövid szoknyácskában ott áll mellettük a pincérnő. Hosszú, arányosan vastagodó combja majdnem meztelen. Nézik a fehér combot és a kerek popót.

— Trianonnal kezdődött a romlás — süti le a szemét szemérmesen Mihály, de inkább csak azért, hogy a pincérnő vádliját fürkészhesse.

— Német szövetség. Kényszerből. Aztán a feljelentő levelek. A nyilas időkben és a Rákosi rendszerben — sóhajt Géza. — Ennek a nemzetnek sok hibája volt, és van is. De a feljelentgetés sosem tartozott ezek közé.

— Megroppant a gerincünk — szól közbe Emese.

— Se pénz, se nemzettudat — bólint Bezerédi. — Két Pinot Noirt hozzon kedves — karolja át a nő derekát. — És igyon egy kortyot velünk!

Koccintanak heten. Emese, Dóra, a pincémő és a négy férfi.

— Maga szerint lehet nemzettudat nélkül élni? — kérdezi Bezerédi a pincémőtől. — Lehet nemzethez tartozás nélkül dolgozni? Akár egy szalmaszálat is keresztbe rakni?

A pincémő a lobogó gyertyák lángjába bámul. Mintha a nemzeti érzést keresné, amely elégett valahol.

— A pénz számit. Ha az van, akkor minden van — mondja végre vallomásszerűen.

— És ha pénz sincs? — faggatja tovább Bezerédi. — Ha csak hit nélküli, lerobbant -ország van?

A pincérnő széttárja a karját. Mint egy tyúk, amely szeretne, de nem képes szárnyra kelni.

—Vannak bégető nyájak. Szolganépek — szögezi le határozottan Attila. — Együtt bégetnek a vezérrel, mert összetartja őket az eszme. A soviniszta eszme. Nálunk azonban nemzeti eszme sincs. Pohárnok nemzet lettünk. Megszoktuk, hogy poharakat töltögessünk az udvarban. Mert akkor közben saját magunknak is tölthetünk.

— Csakhogy kiverték a poharat a kezünkből — fűzi tovább Bezerédi, ismerik egymás gondolatát, egy nyelven beszélnek.

— Lucifert száműzték, az igazi kritikát és kételyt. Szenilis arkangyalok röpdösnek rozzant úr körül. És nincs szükség feltámadásra sem. A feltámadás csodájára sem.

2.

A fiatal transzavantgard mester ingerülten lengeti hosszú, majdnem térdig érő zakójának szárnyait. Mintha szellőztetne itt, a szerkesztőségi szobában. Kiszellőztetné Bezerédit.

A transzavantgard mester a kéziratának kötegére mutogat. Lapozgat benne áhítattal, bizonyítékképpen rábök a gépelt szöveg közé helyezett nyilakra, rajzocskákra, filozófusoktól kimásolt különböző nyelvű szövegekre, matematikai ábrákra. Aztán az egész köteget felemeli, a hatalmas üvegablakon át beömlő fényben diadalmasan lóbálja, akár egy bibliát, végül leteszi az asztalra súlyos testamentumként.

— Nézd, öreg — mondja behízelgő hangon Bezerédi. — Olyan ez a szöveg, mintha egy férfi az ujja helyett fogkefével játszana egy nő csiklójával.

— Nagyon jó — hördül föl a mester. — Avantgárd szöveg ellen avantgárd viccel.

— Akkor fordítsuk komolyra a szót. Nincsenek ebben a szövegregényben emberi szituációk. Se groteszkek, se drámaiak. Csak léthelyzet-panelek vannak. Történés sincs, se külső, se belső, pszichológia sincs, történelem sincs. Továbbmegyek: ebből a szövegből az emberek is hiányoznak. Nincs arcuk, szaguk a szereplőknek. Z-né, a főszereplőnő Y-néval vagy bárkivel helyettesíthető. Nincs teste, pedig a te szövegedben „a kozmikus semmi alá kunkorodó lét kondenzcsíkjaiban lebegve zuhanyozik”. Nem érzem én ennek a nőnek a hónaljszagát, öreg. Nagyon sajnálom, de nem érzem.

— Elképesztő ez az érzéketlenség a postmodern próza iránt. A nyelv forradalma iránt — horkan föl az író.

— Ha ez a szöveg eredeti nyelven szólna, harcolnék érte — mondja csendesen Bezerédi.

22