Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 8. szám - Grezsa Ferenc: „A tanulmány volt az én honpolgári adóm…” (A Tanú-író Németh László magyarságképéről)
len igazolni. E homályt rációval és empíriával kell bevilágítani. És végül az írót modern tudományelméleti minták is befolyásolják: az interdiszciplináris szemlélet térhódításaként Husserl „lényegtudománya”, Kerényi görög „vallástudománya”, Frobenius „sorstudománya”. Irracionális sorskutatás volna? Németh a San Remo-i naplóban éles határvonalat húz a „Schicksalskunde” ideológiája és a hungarológia tudományossága közé. Ironikusan szemléli a gondolatmenet mögött lappangó politikai szándékot, a német „világuralmi álom” igazolását. Nem ért egyet azzal, ahogyan a szerző az etióp-hamita tipológiát Európára is ráalkalmazza; szerinte „az emberiség csodálatosmód egy nyelvet beszél”, az „északi protestáns” és a „déli görög” karakternek egyetlen „európai vallásban” kell összegeződnie. „A német sors ebben a fölényben aligha kap jobb útmutatót, mint a politikusok szócsöveiben” — hangzik ítélete a fajelmélet ingoványára tévedt Frobeniusról. E bírálat azonban nem homályosítja el látását a munka pozitív értékei iránt: egyetért az „alkalmazott társadalomtudomány” ötletével, mint Frobenius, ő is szeretné „a kultúrák természetéről szerzett tudást a meghibbant (nemzeti) kultúra kiigazítására felhasználni”, mint szépíró pedig az emberábrázolásban, a hősök „növényi természetének” rajzában hasznosítja a német tudós antropológiáját. A hungarológiát a szociográfia tudományosságát ellensúlyozandó művelné? A gyanút elsőként Gaál Gábor fogalmazza meg: „A hungarológia a feladott ideológiai törekvések pótléka”— állapítja meg a Korunkban, amely a társadalomrajz realizmusát „faj” és „táj” (Rasse, Boden) kétes szempontjaival cseréli fel. A vádat már csak azért is cáfolnunk kell, mert — például a Válasz hatvanas években készült monográfiájában — megalapozatlanul is szinte napjainkig ható közvélekedés. Németh Lászlóra bizonyosan nem érvényes állítás, ugyanis egyidejűleg dolgozik a hungarológia tervezetén és A Medve utcai polgári szociográfiáján. De a fajelmélethez se lehet kötni, amikor a polgári progresszió olyan orgánumaiban is jelen van, mint a Szép Szó, ma pedig szinte reneszánszának lehetünk tanúi. Németh László pályáján a hungarológia mindenekelőtt összehasonlító tudomány. Általános komparatisztika, mely nem az elszigetelt jelenséget, hanem — egyre szűkülő körökben — a viszonyrendszert kutatja, mely a magyarságot a kultúra nagyobb egységeibe kapcsolja. Összemberi antropológia, egyetemes, európai, közép-európai és magyar sorstudomány egyszerre, s ez az összetettség fordítja szembe a nacionalizmus, a provincializmus szűklátókörűségével. Aztán jellemző rá, hogy puszta ideológia helyett inkább „studium generale”, a magyar etnikumra, népre, nyelvre, történelemre, kultúrára stb. vonatkozó kutatások közös nevezője. Csak a szakbarbárság ítélheti dilettantizmusnak, valójában a szintézisteremtés, az interdiszciplinaritás megvalósítása a célja. Módszertanáról szólva ki kell emelni, hogy a problémákat „lényeg” és „idő” kettős vetületében tárgyalja. Ilyen értelemben bibliai szerkezete van: Genezis, Törvények, Krónikák együttese. Statika és dinamika határértéke, az európai hatások fénytörése a „milieu interieur” határhártyáján. És végül a hungarológia „jelentudomány”, átnő a politikába, a „status praesenst” vizsgálja és programot ad, a magyarság lehetőségeit veszi számba. Ma már nehéz megérteni, Németh László hungarológiai koncepciója annak idején miért nem kapott nagyobb visszhangot, fogadtatása mért vált ellentmondásossá. Föltehetően azokból, mert túlhaladt szaktudomány és ideológia végletein. Az első változatban (Egy Hungarológiai Társaság terve, 1934) elképzelése még a Bartucz—Gragger—Eckhardt-féle fölfogáshoz áll közelebb: a hungarológia feladata a szaktudományok egybeszövése, integrációja. A végső változatban (A magyarságtudomány feladatai, 1935) már a szintézis körvonalai rajzolódnak ki. A, hagyományosabb álláspont hívei ellenérzéssel szemlélik a tervet, amely interdiszciplinaritás helyett új tudománykomplexus alapítását irányozza elő. Ortutay ugyan még a Magyarságtudomány programcikkeként vállalja, de őt is elbizonytalanítja Szekfű levélbeli intése: „A legkevésbé ragadott el Németh László, akinél még a legszebb a teljes őszinteség, mellyel lenézi az Egyetemi Nyomda ,Hungarológia’ sorozatát.” A végpontok közt Erdei Ferenc próbál egyensúlyt teremteni vitacikkében (Magyar gazdaságtudomány). Méltányolja a szerző „totális” szemléletét, de kifogásolja benne az 82
