Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 8. szám - Grendel Lajos: Szakítások (regényrészlet)

— Te jó fiú vagy — suttogta maga elé. — Lefeküdtél már a lányommal?

Az igazat mondtam, azt, hogy nem. Aztán a pálinka fokozódó hatása alatt azon kaptam magam, hogy az apám szemével látom ezt a jelenetet, az apám szemével látom, hogy közönségesen viselkedem, ordenárén, disznó módra és megbocsáthatatlanul, s nemcsak az apámmal, a családommal meg a családunk múltjával szemben, hanem magammal szemben is. Olyasmit teszek, amit az apám vagy a testvéreim sohasem tennének, s ha megtudnák, hogy én most egy kurva és a részeges anyja társaságában pálinkázgatok, fölnégy élnének. De én egyáltalán nem bántam, hogy ez most így van. Arra gondoltam, hogy apám elzavarhatna otthonról, de erre én azt felelném az apámnak, hogy hiszen én éppen ezt akarom, s örülök, hogy megkönnyítik a dolgomat. Kirúghatnának az iskolából, de erre én megint azt felelném, köszönöm, hogy a kedvemben jársz, én úgysem akarok érettségi vizsgát tenni, nem akarok főiskolára járni, nem akarok orvos lenni, se mérnök lenni, se ügyvéd lenni, én nem akarok a hiúságod és a büszkeséged tárgya lenni, én nem akarok hasonlítani rád. Én magamra akarok hasonlítani. S eljátszottam a gondolattal, hogy névtelen levélben följelentem magam az apámnál, s fölfedem a titkot előtte, hogy hová és kivel járok el késő esténként, s elképzeltem, amint levelem vétele után egyik este apám már vár bennünket a megjelölt helyen, s először bele akar taposni a földbe, majd elkezd könyörögni, aztán újra fenyegetőzik, én azonban ügyet sem vetek rá, legföljebb arra vigyázok, hogy hajthatatlanságomban is megőrizzem a méltóságomat, hogy szelíd, udvarias és tisztelettudó legyek vele. Aztán lassan elkezdeném levetkőztetni Ildit, és leverném a ruháimat én is, és az apám szeme láttára szeretkeznénk a fűben, s aztán azt mondanám: teszek az egész családunkra, a történelemre meg a hagyományokra, meg a múltra, meg a jövőre, meg az erkölcsökre, meg a tudományra, meg szarok mindenre, ami fontos nektek. Az én történelmem velem kezdődik, és velem fejeződik majd be egy napon.

Apám megalázásának a gondolata úgy tört rám, akár valami betegség, s talán az is volt, lelki betegség, gyötrelem és kielégülés egyszersmind. Már abban sem voltam egészen biztos, hogy tényleg őszintén szeretem-e Ildit, vagy csak azért járok vele, hogy bosszút álljak apámon és megalázzam. S ilyenkor úgy éreztem, hogy undorító és aljas dolgot művelek, hiszen nemcsak Ildit csapom be, hanem mindenekelőtt magamat, s ezért sokszor reszkető gyomorral indultam el a találkáinkra, s a legközönségesebb, legállatibb vágyat éreztem, s mardosott a szégyen és a bűntudat, hogy ezt a vágyat talán nem is a szerelem, hanem csupán hitvány és gyáva bosszúvágy hajtja. S közben azt mondtam magamban: képmutatók vagytok és gyávák, hazudtok, és közben úgy tesztek, mintha valami nagy titkot tudnátok, de ilyen titok nincs, amit tudtok, az a semmi, a nagy büdös semmi.

Ezért amikor egy napon a magamévá tettem Ildit, boldog voltam, mert úgy éreztem, végre, végre, végre legyőztem az apámat, s most már szabad vagyok, és ezt a szabadságot senki sem veheti el tőlem.

Ugyanezen a nyáron egy teliholdas éjszakán, megismerkedtem a városunk hajdani nagy futballista sztárjával, egy Papp István nevű fickóval, aki a helybeli technikumban volt tornatanár, igen hamar megkedvelt engem, és a legbizalmasabb ügyeibe is beavatott. A magánéletébe, amely meglehetősen zavaros volt akkoriban, mert éppen külön élt a feleségétől, és éppen válni készült, jóllehet még mindig szerelmes volt a feleségébe, s róla mindig mint áldott, jószívű és áldozatokra kész asszonyról beszélt, akinek azonban most van egy szeretője, s azzal él az ő, Papp István szövetkezeti lakásában. Pedig, mondta, a felesége is szereti még őt, és sokat szenved amiatt, hogy el kell válniuk, s látni sem akarja őt többé, amióta ő, Papp István, valami rettenetes nagy bűnt követett el ellene, amire nem lehet mentség, és nincs bűnbocsánat. Hogy mi volt ez a rettenetes bűn, azt a tornatanár nem kötötte az orromra. Viszont elmondta, hogy van egy ötéves kislánya, aki az anyjával él, s akit ő már többször elrabolt az asszonytól, és egyszer elrabolja örökre, mert a gyerek jobban érzi magát nála, és fél az anyjától. Egyszer meg akarta mérgezni magát az asszony, de a dolog nem sikerült, és amikor hazaengedték a kórházból, megüzente a szeretőjével, hogy még mindig szereti őt, s ő visszaüzent, hogy ő is szereti, s akkor az asszony szeretője megfenyegette mindkettőjüket, hogy ha újra össze mernek költözni, kiirtja őket. Én nem

9