Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 8. szám - Grendel Lajos: Szakítások (regényrészlet)

mit, de többé-kevésbé sejtettem, s az este folyamán most először döbbentem rá, hogy amibe belekeveredtem, az valószínűleg mindennapos dolog ezek között az emberek között, s hogy ezek az emberek valószínűleg semmiféle megváltásra nem tartanak igényt. Hogy az a világ, amelyben az apám és a nagybátyám él, fényévekre esik ettől a máskülönben kétségkívül vidám helytől. Zöldfülűnek és naiv ábrándozónak éreztem magamat. Ildi akkor már jött visszafelé, az arca halvány volt, s a ruhatárosnő nem köszönt vissza, amikor kiléptünk az utcára.

Egy darabig a városban csavarogtunk, s egyszer csak azt vettem észre, hogy kint járunk a határban, s hogy valahol messze a toronyóra elüti az éjfélt. A szennyvízlevezető csatorna töltése mentén haladtunk, a szemhatár szélén sötétlő hegyek irányába. Fa vagy bokor jó darabig sehol sem ágaskodott a csatorna mélyen ásott medre fölé, s végül Ildi volt az, aki hamarább elfáradt, s leült a töltés oldalába, a lekaszált fűbe. Bevallotta, hogy fél egy kicsit. Én leheveredtem mellé, átfogtam a derekát, s arra gondoltam, hogy ezen a bús helyen nappal bizonyára vidám vadvirág nő. Most azonban csak büdös volt, s fekete titokzatosságba borult az egész környék, mint valami baljós jövendölés, mintha csupa gonoszság és ármány folyt volna tova feketén a lábunk előtt, mintha a város tudatalattijába vezetett volna itt lejárat valahol.

— Akarnál a nővéremmel? ... — kérdezte egyszer csak a lány.

Nem számítottam ilyen kérdésre, de jó ösztönnel azt feleltem, hogy nem.

— Nincs pénzed?

— Nem azért.

Odébb húzódtam, elengedtem Ildi derekát, s örültem, hogy sötét van, s így bátran nézhetek a lány szemébe, ő nem láthatja, mennyire megijedtem.

— Tudd meg, hogy én akkor is szeretem őket. Szeretem az anyámat, pedig mindennap részeg. És szeretem a nővéremet is, pedig kurva. De azért én akkor is szeretem őket. És ha ez neked nem tetszik, csak mondd meg.

— Tetszik — mondtam.

A nyár folyamán, amely forró, visszafojtott dühként, kormányozhatatlan indulatként Péter-Pál táján szakadt a városra, már mindennap megkerestem a lányt. Egy forgalmas, a piactértől elágazó mellékutcában tartott nyitva az a vaskereskedés, ahol Ildi segédeladó volt. A kora délutáni órákra időzítettem látogatásaimat, amikor a környékről bejáró falusiak már a vonatra vagy az autóbuszra igyekeztek, a késő délutáni második csúcsforgalom pedig messziről fenyegetett még csak, s az üzlet viszonylag csöndes volt. Ildi nem szerette, hogy bejárok hozzá, de megtűrte a szélhámoskodásomat. Egyszer azt az üzenetet hozta hazulról, hogy az anyja szeretne megismerni, és menjek el hozzájuk szombat délután. A meghívás váratlanul ért, és nem örültem neki. Ildi ritkán emlegette az anyját és a nővérét, talán mert mégis szégyellte őket, talán valami más okból, én pedig szerettem volna elfelejteni, hogy Ildi anyja egy közönséges, nagyszájú, alkoholista perszóna, a nővére pedig kurva. Lélekben már régen különválasztottam őket Ilditől, s valami nem egészen pontosan körvonalazott képet alakítottam ki magamban hármukról, amelyben Ildire a szenvedő mártír szerepét osztottam, akit a másik két nő beszennyez és minduntalan leránt a sárba.

— Muszáj elmennem? — S hogy nagyobb nyomatékor adjak az idegenkedésemnek, hozzátettem még: — Legföljebb egy fél órára.

Az üzletben nem volt vevő, az üzletvezető is fölszívódott, s mi a raktárhelyiség lejárata előtti beugróba húzódtunk félre pléh- és műanyag vödrök, lapátok, söprűk és szeneskiblik közé.

— Nem kell úgy felvágni — mondta Ildi, és egy kicsit megemelte a hangját. Az átlagosnál alacsonyabb termetű volt, kék köpenye a bokáját verdeste, s én szerettem, hogy amikor az önérzete ágaskodni kezd, olyan mint valami haragos, esetlen szűz.

— Mit tudsz te az anyámról?

Beismertem, hogy nem tudok róla sokat.

— Mi az, hogy nem sokat? Semmit.

6