Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 8. szám - Grendel Lajos: Szakítások (regényrészlet)
— Tudom, hogy iszik — mondtam erre a rend kedvéért. — Méghozzá tőled tudom. — Igen, iszik. Na és akkor mi van? Más is iszik. Lehet, hogy tíz év múlva te is inni fogsz. Mit tudhatod előre. — És mit akar az anyád tőlem? Ildi a vállát vonta, és a legártatlanabb, leggyermekibb tekintetével nézett a szemembe. — Azt nem tudom. Tényleg nem tudom. Nem gyötörtem őt tovább, hanem szombaton délután a megbeszélt időpontban becsöngettem hozzájuk. Szerettem volna mielőbb túlesni a bemutatkozáson, s legszívesebben itt a kapuban kérdeztem volna meg az asszonytól, hogy mit akar tőlem, hogy aztán mehessek a dolgomra. Hosszas vívódás meg körömrágás után a sötétkék nadrágomat vettem föl és fehér inget, amelyet azonban, az akkori divatnak megfelelően, nem tűrtem be a nadrágomba. Útközben fölszereltem magam egy csokor kardvirággal is. Most, amikor késő volt már siránkozni miatta, amikor becsöngettem már, jutott az eszembe, hogy elsőáldozáskor is sötétkék nadrág és fehér ing volt rajtam, s erőteljesen verejtékeztem, mint mindig, ha úgy éreztem, hogy nevetség tárgya vagyok. De valami más is aggasztott: azzal, hogy így megadom a módját ennek a látogatásnak és paprikajancsit csinálok magamból, annak a látszatát kelthetem, mintha be akarnám nyalni magamat hozzájuk. Ezt a megalázó érzést csak fokozta, hogy nem siettek kinyitni a kaput. Mintha szándékosan várakoztattak volna, s amikor végre lépteket hallottam az udvarról, kimért, lassú ritmusuk nem azt sejtette, hogy itt most a nyakamba ugornak majd. De az igazi meglepetés még hátravolt. Megfordult a kulcs a zárban, a kapun nagyot rántottak, s egyszer csak ott állt előttem, akire egész nap nem is gondoltam, Ildi nővére. Úgy láttam, teljes romlottságában és züllöttségében áll előttem (ma már persze röhögök ezen), akár valami csalétek, egy sötét összeesküvés alkolomposa. S amíg bámultam őt, mint valami nagymellű lidércet, Bözsi (a drága), mintha csak egy pölyhöt akarna leszedni rólam, két ujjával finoman és elegánsan kiemelte kezemből a virágcsokrot. — Szebb virágot is kaptam már — mondta pimaszul. — Nem magának hoztam. Az anyjának. Bözsi azonban nagyvonalúan elengedte a füle mellett ezt a gorombaságot. — Nekem szebbet hoztál volna? — kérdezte. Tudtam, hogy most nagy lélekjelenlétre volna szükségem, de lélekjelenlét nem volt, szellemesség sem volt, gondolatok sem voltak, csak izzadtság volt, egy másodperctöredékre megroggyanó térd volt, s valami buborékféle a torkomban, amely csuklásszerű hangon pattant el. — Adjam inkább vissza a virágot? — kérdezte nyájasan a romlott lány. — Bánom én! Csináljon, amit akar a virággal. Én az anyjával akarok beszélni. — Nincs itthon az anyám. De azt üzeni, hogy várd meg. — És Ildi? — Ő sincs itthon. Bizony, kettesben vagyunk ... Na gyere be, Öcsi. Borzolta az önérzetemet, ha ismeretlenek tegeztek vagy öcsiztek, s egyetlen porcikám sem kívánt egy fedél alatt maradni ezzel a lánnyal. Azt mondtam, hogy inkább majd később visszajövök. Bözsi gúnyosan elhúzta a száját, és megint ugratni kezdett. — Félsz tőlem? — Nem. — Dehogynem! Na befelé, öcskös. Leülsz a seggedre, és nem lesz bántódásod, ne félj. Keskeny, téglalap alakú szobába vezetett be. A helyiség levegőjét dél óta hevítette a napfény. Nagy volt a forróság, minden, amihez hozzáértem, tapadt és ragadt, mintha zsírral lenne bekenve, s a nadrágomon keresztül is éreztem a még új, bolyhos pokróc melegét, amikor a díványra leültem. Bözsi magamra hagyott, de nemsokára visszajött. Fémlábait lóbáló vasalódeszkával nyomult befelé a konyhából, s a deszka élei előbb az egyik, majd a másik ajtófélfának csapódtak. Belém nevelt reflexeim arra indítottak, hogy álljak fel, és menjek oda segíteni. Tettem egy bizonytalan mozdulatot, mintha fel akarnék 7
