Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 8. szám - Grendel Lajos: Szakítások (regényrészlet)
kóboroltak és békák ugrándoztak, s a városháza tornyáról az óra, mint egy véres szemgolyó nézett le rám. Az egyik asztalsor mögül előlépett a lány, és megszólított. — Az anyám küldött, ugye? Hallottam. — Gáz van? — kérdeztem. — Micsoda? — Szóval, hogy valami baj van? — El kellene mennem a nővéremhez — mondta a lány. — Hát akkor menj. Hol lakik? — Velünk lakik. De most nincs otthon. Meg kellene keresnem. Leültünk az egyik asztalra, s én szemügyre vettem a lányt, és megkérdeztem, mi volt az a balhé előbb az utcán, és mialatt Ildi beszélt, arra gondoltam, jó lenne meghúzni, de aztán elhessegettem a gondolatot, mert a lány elég fölindult volt, s biztos, hogy nem ilyesmin járt az esze, s én arra gondoltam, nem tisztességes dolog disznóságokra gondolni, amikor valaki bajban van. Ezért inkább csak odaadóan hallgattam, s úgy éreztem, már ezzel is nagy szolgálatot teszek a lánynak. A gondolat, hogy megláthat bennünket valaki, felvillanyozott, és azt kívántam, bárcsak lepne meg valaki az apám ismerősei közül, aki aztán másnap szaladna beárulni az apámnak, s még ki is színezné, amit látott. Holott azt láthatta csak, hogy egy lánnyal ücsörgők a piactéren, hogy sötét van, s lélek sem jár már errefelé, és a térre lenéző ablakokban is mindenütt sötét van már. Ilditől azt tudtam meg, hogy egy félreértést szeretne tisztázni. Ma este valaki ellopta az éjjeliszekrényből az anyja dugi pénzét, de ő tudja, hogy nem János volt a tolvaj. Ez a vasutas nagy bunkó, de nem tolvaj, viszont ő tudja, hogy a pénzt a nővére lopta el, s legkésőbb holnap reggelig a nővérének vissza kell adnia azt a pént, és bocsánatot kell kérnie az anyjától. Ezért akarna ő most a nővérével beszélni, s akkor felajánlottam, hát jó, keressük meg és beszéljünk vele, mossuk tisztára Jánost, a máié vasutast, mert rendes ember és elhagyott gyermekek gyámolítója. Ez a János tényleg megérdemli, hogy szeressük. — Na és hol keressük a nővéredet? — kérdeztem. — Nem kell keresni, tudom, hogy hol van. A kávéházban. — A kávéházban? — Hát igen — sóhajtotta a lány. — Ott dolgozik. — Pincér? — Nem, kurva — mondta. Ejha, gondoltam. — Lehet, hogy már nincs ott. Lehet, hogy már elment valakivel. Én félek oda egyedül bemenni. Ebben én egy kicsit kételkedtem,de azért azt mondtam: — Hát jó, akkor veled megyek. De szerencsével jártunk, nem úgy, mint Bözsi (így hívták Ildi nővérét), akinek nem ment az üzlet, vagy legalábbis még nem ment. Én aznap este léptem át először szülővárosom akkor még egyetlen kávéházának a küszöbét. Ez a kávéház meglehetősen rosszhírű hely volt, s mivel annyi pénz sem volt nálunk, hogy a zenedíjat megfizessük, hosszadalmas alkudozásba bocsátkoztunk a ruhatárosnővel (aki most, kora nyár lévén, nem kabátokra vigyázott, hanem a belépőjegyeket osztotta). Az alkudozás úgy végződött, hogy én ott maradtam túsznak a ruhatár előtt, amig Ildi megkeresi a nővérét. Öt percet kaptunk. A ruhatárt a belső helyiségtől vörös bársonyfüggöny választotta el (a ruhatárosnő előttem törölte bele kétszer izzadó tenyerét), s a függöny résén keresztül láttam, hogy Ildi odalép a táncparketthez legközelebb eső asztalhoz, ahol több nő is ült, egyik rondább, mint a másik, s akkor a legfiatalabb és a legkevésbé csúnya fölkel az asztaltól. A toaletthez húzódtak félre, amely előtt ugyanolyan vörös bársonyfüggöny lógott, mint a ruhatárban, s azt láttam, hogy meglehetősen ingerülten váltanak szót. Egy pillanatra az egyik fiatal pincér is megállt mellettük, kezét Ildi nővérének a derekára tapasztotta, de az nem tűrte a bizalmaskodást, rácsapott a pincér kezére, és mondott neki valamit. Nem hallottam, hogy 5
