Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 7. szám - Szenti Tibor: Paráznák
Közhely, hogy a korát senki sem kerülheti meg. Ha a vallomástevők hazudtak is, fantáziájukban azok a helyzetek, cselekedetek jelenhettek meg, amelyeket valakitől hallottak, mások vagy maguk már átéltek, amelyeket a korszak kitermelhetett. Az egész feudalizmus kori poranyagot úgy kell tehát tekintenünk, mint e korszak „kollektív szellemi termékét”, amelyet a társadalom különböző rétegei: fel- és alpörösök, szakértők, bírók és parasztok stb. „együttesen hoztak létre”. Ezért nagyon is jellemzők és hitelesek! Hermann Imre egyes, mindig örök érvényű gondolatai, belülről fölvillanó lámpaként világították meg néhány bűncselekmény mozgatórugóját, míg Bodrogi Tibor törzsi kultúrákat föltáró életműve folklorikus segítséget nyújtott a mai jelenségek értelmezésére. Bodrogi Tibor, mint az MTA Néprajzi Kutatócsoport egykori igazgatója, az évtized elején közvetlen szakmai tanácsaival is támogatta induló kutatómunkánkat. A tőlük kapott indíttatás eredményeként született szerény munkánk is őrizze meg emléküket! 1. A „megkapaszkodás” és az „elszakadás” A gyermekgyógyászok által jól ismert Moro-reflex a csecsemőnél könnyen kiváltható, és nem más, mint átkarolási mozdulat. Megkapaszkodás az anyába: a testbe és szőrzetbe. Ennek az ősi ösztönnek azonban változnia kellett az ember esetében, mert „[...] az emberi csecsemőnek nem áll megkapaszkodásra alkalmas szőrzet a rendelkezésére”1 — írta Hermann Imre. A felnőtt embernél ez az ösztön olykor még megnyilvánul. Ilyen például a veszélyhelyzet, amikor a szorongás, fájdalom, félelem hatására megmarkoljuk és erősen szorítjuk a szék karfáját, a gépkocsi kormánykerekét stb. Igyekszünk megkapaszkodni, egy nálunk erősebb tárgy vagy lény oltalmát élvezni. Jens Bjerre a Kalahári sivatagban élő busmanokat vizsgálva, többek között ezeket jegyezte le róluk: „Vállukon lovagoltatják a kicsikéket, azok meg belekapaszkodnak hajukba [... ]”2 M. Mead az új-guineai arapesek életét vizsgálva leírta, hogy a gyerekek „[...] élénken reagálnak a cirógatásra, és arra csimpaszkodnak vagy az után másznak, aki éppen utoljára simogatta vagy csiklandozta meg őket.”3 Ugyancsak M. Mead figyelte meg Új-Guineában, a kannibál mundugumoroknál, hogy a gyermekét, ha már nagyobb, az anya a nyakába ülteti és „[. . . ] megtanítják, hogy jól kapaszkodjék bele anyja sűrű hajába, így védekezve a leesés ellen [... ]”4 A faősbe való kapaszkodás, a fa tisztelete kultusszá vált az emberi kultúrában és folklori- zálódva a mai napig több civilizációban előfordul. J. G. Frazer példái közül néhányat említünk: „A kelet-afrikai wanikák szerint minden fának, különösen pedig minden kókuszdiófának megvan a maga szelleme. »Egy kókuszdiófa elpusztítását ugyanakkora bűnnek tartották, mint az anyagyilkosságot, mivel ez a fa ugyanúgy élteti és táplálja őket, mint ahogyan az anya gondoskodik gyermekéről.«”5 „Ha a fáknak van lelkűk, akkor természetesen éreznek is. Ezért kivágásuk kényes műtérnek számít [.. .] Az odzsibvék »nagyon ritkán vágnak ki zöldellő vagy élő fákat, mivel úgy vélik, hogy fájdalmat okoznak ezeknek.«”6 A fa azért is „anya”, mert terem. Nem egy nép megfenyegeti az „anyaszimbólumát” vesztett, vagyis meddő fákat: „[...] sok délszláv és bolgár paraszt fenyegetően lóbálja a baltáját a nem termő gyümölcsfa felé [... ]”7 „A Maluku-szigeteken a virágzó szegfűszegfákkal úgy bánnak, mint a terhes asszonyokkal [...] az elővigyázatossági szabályokat azért tartják be, hogy a fa ne váljék ijedtében meddővé [. .. ]”8 „A maorik tuhoe törzsénél »azt hiszik, hogy egyes fák termékennyé tudják tenni a nőket. Ezeket a fákat bizonyos mitikus ősök köldökzsinórjával hozzák kapcsolatba; az újszülöttek köldökzsinórját még nemrégiben is ide akasztották. A meddő nőnek át kellett ölelnie az ilyen fát« [... ]”9 J. G. Frazer leirta, hogy a fában egyes népek, mint például az igorotok, az elhalt szellemét vélik élni és továbbélni. így a fa, akár a terhes anya, magába fogadja őket. Sokszor egy-egy „szent fában” egész falu elhalt népének szelleme lakozik.10 64
