Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 1. szám - Papp Zoltán: „…ennek a korszaknak a múzsája és a médiuma Maga lesz…” (Adalékok Erdei Ferenc életútjához)
ugyanolyan hitelűek, mint maguk a megítélt élmények.”28 Olyan kívánalom ez, amelynek jelentősége messze túlnő a magánélet, a férfi-nő kapcsolat szféráin, s — ideális esetben — az alkotói—kritikusi viszony etalonja lehet. A konvencionális szerelmi levelezésben felettébb szokatlan a címzettnek az a tipusú elemzése is, amellyel Erdei a fentieket követően előhozakodik: „ ... én csak magamban vetem föl, hogy kicsoda is Maga tulajdonképpen, azon túl is, amit tud és tart magáról az analizátorával együtt? — Végképp föladom azt, hogy ’zsidós’, mert én rövidebb-hosszabb közeledés után a legnagyobb zsidónak is látom a határait, a magáét pedig nem is sejtem. Ott tartok, hogy látható valóságán messze túl megnőtt, és ott már megfoghatatlan számomra.”29 Hosszasan lehetne sorolni ilyen és ehhez hasonló mondatokat, amelyek egyszerre fejeznek ki lényegretörő célzást, negatív előjelű megfogalmazásokba burkolt ráérzéseket, bizonytalanságot, visszafogott udvarlási — olykor: bókolási — szándékot. Erdei nap mint nap mérlegre teszi a nőt, aki iránt nem tud közömbös maradni. Elemzi, vitatkozik vele, igyekszik — a maga képére? — formálni, de legalábbis csiszolni rajta. Ugyanakkor gyakran bevallja: rá is hat a mind intenzívebbé váló kapcsolat. Közben mindegyre birkózik a „Parasztok”-kal. A művé formálandó élmény- és tudásanyag azonban — egyelőre legalábbis úgy tűnik — néha makacsul ellenáll. Rendkívül sokat küszködik — erről levelei is tanúskodnak — a megközelítés, az úgynevezett írói attitűd problémájával. Az, hogy érzelmileg minden ízében azonosul azzal a paraszti sorssal, amelynek állapotát, perspektíváját, illetve inkább perspektívátlanságát papírra akarja vetni, magától értetődő. Ugyanakkor érzi — pont ő, a „hideg fejű”, a „racionális”, a „realista” Erdei ne érezné? —, hogy amennyiben mindvégig belülről szemléli ezt a világot, hozzája kötődését messzemenően dokumentálja ugyan, ám realitását kevésbé tudja kellő objektivitással megragadni. De vajon a tárgyszerű eltávolodás, az írói (szociográfusi- szociológusi) „madártávlatból” való visszapillantás vajon nem jelenti-e majd egyben az élő kötelékek elsorvadását, nem megy-e az érzelmi hitel(esség) rovására? Újra és újra szembesül ezekkel a kérdésekkel a Diósszilágyi Évához írt levelekben is. Váltakozó sikerű küzdelmekről ad hírt. Hol úgy érzi, sikerült túllépni a „Futóhomok” világán, hol meg, hogy már megint nem engedelmeskedik neki a nyersanyag. A küzdelem nyomai a „Parasztok” végleges változatában is nyomon kísérhetők. Az adatokkal dokumentált szociológiai elemzéseket szociográfiai ihletettségű, „színesebb” szöveg-beékelődések követik. De találkozni publicisztikai hevű bekezdésekkel, sőt — és ez talán a legérdekesebb — a témával való azonosulást „egyenesben” közvetítő, lírai hangvételű, szubjektív vallomásokkal is. Diósszilágyi Éva igyekszik lebeszélni ezekről. Néhol a hozzá intézett levelekből és visszaemlékezéséből az tűnik ki, hogy a szubjektív hangvételű betétek száma jóval több, mint amennyi végül is bekerül a műbe. Sokan még ma is a bentmaradottakat tartják a „Parasztok” fő vonzerejének, hangsúlyozva: az Erdei-féle férfias líra, kitárulkozás csak még jobban kidomborítja az érdemi mondandót. A szubjektív ellenpontozás mintegy emberi hitelt ad a számoknak, adatoknak, érveknek. Mások úgy vélik; a tények árnyékának érzelmi meghosszabbítása árt a tudományosságnak, kételyt ébreszt a tárgyilagosságra vágyó és a műtől is azt követelő, benne azt kereső olvasóban a tárgykör és a kapcsán prezentált tényanyag és következtetések iránt. Akad, aki még ennél is messzebbre megy: „. .. e vallomások tulajdonképpen nem mások, mint a tudományos fejtegetések szubjekti- vizáló átiratai. Lehetnek-e ezek egyáltalán hitelesek? Gondolkozhat-e egy paraszt úgy a parasztságról, mint az onnan kilépett értelmiségi? Illyéssel ellentétben Erdeinél szó sincs bravúros perspektívaváltásról, csak stílusváltásról”. Majd alább: „A könyv irodalmi gyengeségei összefüggnek . . . egy ideológiai elbizonytalanodásból fakadó görcsös affirmáció- val, makacs azonosságváltással”.30 Erdei gyakran a „Parasztok” írása közben maga is úgy érzi, nem tud mindig és mindenben fölibe kerekedni az anyagnak. Ez az érzése a könyv elkészültével sem változik. De nem csupán az attitűd, a megformálás nehézségeivel birkózik második nagy monog51
