Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 1. szám - Papp Zoltán: „…ennek a korszaknak a múzsája és a médiuma Maga lesz…” (Adalékok Erdei Ferenc életútjához)
szegény, hogy ’mire vágok föl’, hisz olyan jámbor kis nő. Amikor zsebre tettem, annyira vértezve éreztem magam, hogy soha olyan nagy legénynek nem éreztem magam még.”21 De térjünk vissza a kiindulóponthoz. Diósszilágyi Éva álmosan ül ágyában és olvasni kezdi Erdei Ferenc levelét. Fura egy írás, annyi bizonyos. Még sosem kapott ilyen levelet senkitől. Első pillantásra olyan, mint egy előadásvázlat. A mondandó egyes fejezetei 1-től 5-ig megszámozva, az alpontok betűkkel — a-tól cé-ig — jelölve. „Kedves Éva, Egy csomó kibeszélésre még nem érett dolog következik itt, azonban a téma éretlenségét kompenzálja a helyzet érettsége”.22 E szavakkal vezeti be mondandóját, majd rögtön a lényegre tér (az első pontban) „Jámbor és ártatlannak tetsző tünet, hogy a témába így beavatom Magát, és hogy munkatárssá kívánom tenni, azonban bevallom, hogy ez nem ártatlan cselekedet... Ismerem magam. Aki úgy tud érdekelni, hogy legféltettebb ügyeimet spontán indulattal a kezébe merem adni, az semmilyen vonatkozásban nem közömbös nekem. Ennyi a tünet. Elég kevés így elmondva, de elég sok értelmezve”.23 Higgadt, tárgyilagos, már-már értekező stílus; amilyet az ifjú szociográfustól megszokhattunk. Mindenesetre egészen más, mint azoké a fiatalembereké, akiket felszínes flörtök késztetnek levélírásra (vagy akiknek érzései őszinték ugyan, ám kitárulkozásuk lelki-szellemi ürességükre vet fényt). Igaz, időnként Erdei is él leveleiben közhelyes fordulatokkal. Ezek száma azonban elenyésző, és az összkép szempontjából hatásuk, karakterisztikájuk jelentéktelen. Van azonban új elem is, ami eddig hiányzott az — igaz, eleve a nyilvánosságnak szánt — Erdei-írásokból: a sejtelmesség, a szándékos elhallgatás. Mindez már a fiatal szerelmes — szándékolt vagy önkéntelen? — taktikájára utal: ha bizonyos dolgok nem is érettek még meg a kimondásra, jelenlétüket (kissé homályosan ugyan, ám mindenképpen) jelezni kell. Amiről viszont nyíltan akar szólni, azt nagyon pontosan, árnyaltan közli: „ ... csak kérek: a.) azt, hogy olvassa el érdeklődéssel ezeket a leveleket, ha van írói minősége, az benne van ezekben, s ha életre való és átlagnál különb emberségem van, az is. — b.) fogadja el a Parasztok egyes darabjait, ha majd küldöm és ’felelősen’ kritizálja.”24 A készülő monográfia ettől kezdve felbukkan szinte valamennyi levélben. Olvasójuk szinte részesévé lesz Erdei anyaggal és idővel folytatott küzdelmeinek. A második levélben „történelmileg” — „irodalomtörténetileg” — is meghatározza a címzett helyét, szerepét ebben a most kibontakozó életszakaszban: ........ az a gyanúm, hogy ennek a korszaknak a múzsája és a médiuma Maga lesz.”25 S ha ez még nem lenne elég, amit hozzátesz, az tényleg elosztlathat minden kételyt: „Bevallom, hogy nagyon kívánom ezt, s annyi máris megtörtént, hogy nem tudok úgy gondolkozni, vagy csak eszmélni is a ’stílusomról’, hogy maga benne ne lenne.”26 Vajon egy értelmes, művelt, társra, tartalmas emberi szóra vágyó fiatal nő meddig tud ellenállni ilyen kijelentéseknek? A korban, amelynek polgári erkölcse még távolról sem szánja önálló szerepre a nőt — a feleséget —, valaki munkatársává kívánja tenni, kíváncsi véleményére, sőt kifejezetten igényli azt. A paraszti sorból kiemelkedett Erdei számára mindez magától értetődő. A kétkeziek közt a nő valóban társ a munkában, közösen vállalja férjével a legnehezebb fizikai megpróbáltatásokat is. Diósszilágyi Évának ellenben szokatlanul új attitűd. Átszövi a különlegesség varázsa. S miközben eleget tesz a kérésnek — véleményt mond a „Parasztok” készülő első fejezeteiről, nagyon oda kell — vagy kellene — figyelnie a viszontválaszra is. Erdei villámgyorsan reagál: „A megjegyzései másnak mutatták, mint amilyennek eddig tudtam. Ezek rámenős és beleavatkozó megjegyzések, s ezt a fajta energiáját eddig nem láttam lobogni. Szóval belém avatkozás. S az a legizgatóbb benne, hogy jó barátaim közül senki nem tud így szólni hozzám. Mind úgy hatása alá kerül az elképzelt és remélt legjobb lényemnek, hogy gyarló megnyilatkozásaimat is nagyszerűnek látják.” Váratlan fordulat, ugye? S hasonló a folytatás is: „Tudom, hogy női szem kell a lojálisán és kritikusan látáshoz, éppen ezért boldogan vetem magam ítélete alá, s még azt sem kérem számon, hogy mi alapon teszi azt. Az semmi esetre sem elég magyarázat, hogy kértem rá.”27 S most egy nagyon fontos mondat következik: „Egyetlen indok lehet, az, hogyha a megjegyzések 50
