Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 7. szám - Csengey Dénes: A zuhanó angyal (kisregény I. rész)
Csengey Dénes A zuhanó angyal I. rész-Ж. _Ä.ogyan haraphattam a múlt éjszaka mély sebet a könyökömön? Rejtély. Reggel negyedórán át próbáltam megismételni, tornát, izomlazító gyakorlatokat vettem igénybe, tervszerűen nyújtottam volna a nyakamat. Hiába, nem sikerült. Akárhogyan cseleztem oldalt fordított fejemmel, akárhogy csavargattam behajlított karomat, nem érhettem el fogaimmal azt a helyét a testemnek, ahol pedig mégiscsak ott fészkelt az éles fájdalom emléke, ott bamállott a seb árkaiba száradt vér. Felfoghatatlan. De hát sokféleképpen megtörténhet, ami felfoghatatlan, és sokféleképpen tud felfoghatatlanná válni, ami mégis megtörtént. így vagyunk néha a dolgokkal. Az elme, az emlékezet, akár egy meszesedő gerinc, nem mindig elég hajlékony ahhoz, hogy megérintse őket. De ha fájdalom, vérnyom és seb marad utánuk, akkor tudjuk, akkor biztosan tudjuk, hogy megtörténtek velünk. A gyerekszobában suhintott meg ez a sejtés ma reggel, az üres gyerekszobában. Pár nappal a harmincötödik születésnapom előtt olyan volt fiam és lányom nélkül, a fürdőszobát eluraló csatazaj és a szakállamba túró apró, nedves kezek érintése nélkül ébredni, majdnem olyan volt, mint nő nélkül elaludni húszévesen. Az állig takart, felforrósodott kábulatban, a félálom béna leterítettségében, amikor már nyitott szemmel feküdtem az ágyon, de tagjaim még egy évek óta makacsul ismétlődő rémálom nehezékei voltak rajtam, és a bőrömbe varrt felfordult gyomrú éjszaka, amely a testem volt ebben az álomban, még ott lebegett súlyos, tehetetlen felfüggesztettségében a fehéren felragyogó attikai kövezet fölött, azt éreztem, hogy megakasztott, feltartóztatott ölelő mozdulatok feszengenék bennem, odasimulás béna vágya nehezedik, hogy egy mind nyilvánvalóbb, mind fájdalmasabban éber szándék vonszolja magát keresztül homályos, alaktalan birodalmakon. Úgy ébredtem, mintha csak zuhannék éber kielégületlenségben, zuhannék bele abba az örökös álomba, ami az életem, úgy botorkáltam át a lakáson, Anna lányom nedves kis keze felé hurcolva félig még leragadt szemű, taplószáraz arcomat, mintha nem is ragasztott padlószőnyegen járnék, hanem valami ismeretlen sziklás hegyvidéken. A gyerekszobából, ahová két napja benyitni se merészeltem, semmit nem vitt el Ágota. Ahhoz már én is kellettem volna, hogy elvándorolhasson innen a sánta gumioroszlán, a haditengerész kiskacsa meg a hulladék rongyokból összevarrt, sárga kóchajú kedélyes kígyó, a bűnbeesésről szóló ártatlan gyermekmese alkalmas főszereplője. De hát Ágota éppen tőlem ment el, természetes, hogy rám maradt e dermedten vidám népség. Csak aki a saját lábán tudott távozni, az hiányzott a szobából. Csak Bálint és Anna. Utánuk két sebhely maradt, fejecskéik hibátlan lenyomatai a párnákon. Nem csodálkoztam volna, ha vérezni kezdenek, ahogy vérezni kezdett a könyököm is, mellyel vörös szíveket rajzoltam kávézás közben a konyhaasztal lapjára. Ez nevetséges ötlet volt tőlem, de hát nagyon akartam sírni abban a ködös reggeli órában, amikor oly hazátla- nul gőzölgött a nagy üres asztal közepén az az egy árva csésze, és nedvesen tapadtak az ablaküveghez a szélsodorta gesztenyelevelek. De ez sem sikerült. Olyan volt bennem a 11
