Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 7. szám - Csengey Dénes: A zuhanó angyal (kisregény I. rész)

sírás, mint a zuhanás mindegyre meghiúsuló szándéka álmomban. És a könyökömön nedvező sebet semmi módon nem érhettem el a fogaimmal. A gerincem nem volt hozzá elég hajlékony.

Ott az asztalnál ülve a kávéval tudtam, hogy ma már semmiképpen nem maradhatok otthon. Tudtam, hogy délelőtt meg fogom tartani ötödéveseimnek a Márciusi Frontról szóló előadásomat, azután orvoshoz megyek, még azután pedig részt veszek folyóiratunk szerkesztőségi ülésén. Tudtam, hogy talpon kell maradnom, és ahhoz először is végig kell csinálnom mindezt. Világosan éreztem, hogy a lélekben is ott csontosodik a gerinc, ami megenged bizonyos mozdulatokat, másokat viszont megakadályoz. Megtehetem például, hogy előadásom százpercnyi ideje alatt egyetlen szót sem szólok, csak kuporgok az asztalon törökülésben, cigarettázva, de nem tehetem meg azt, hogy ma elkerülöm az egyetemet. Nem feltétlenül szükséges kezelésre jelentkeznem, hisz fájdalmaim még nem elviselhetetlenek, de valamiképp mégis szembe kell néznem, szót kell váltanom a nemibeteg-gondozó orvosával. Vagy ha ehhez sincs kedvem, ülnöm kell egy félórát a váróban, nehogy azt kelljen hinnem magamról, hogy menekülök az Ágotával való találkozástól. És aztán mehetek a szerkesztőségbe részegen, sáros ruhában, véres szemekkel is akár, de semmilyen ürüggyel nem maradhatok távol. És itthon is. Lesodorhatom magam elől a kávéscsészét, telerajzolhatom az asztalt undorító vérvörös szívekkel, törhetek edényt, boríthatok bútort, szaggathatok ruhát, belezhetek könyvet, de nem borulhatok rá a halványkék kispárnákon tátongó sebhelyekre, nem nyúlhatok el nyüszítve a szőnyegen a sánta gumioroszlán mellett. Ez nem lehetséges.

S ha már ez így van, miért ne ihatnék kávét és tarthatnék előadást, miért ne kaphatnék háromszáz köbcenti penicillint és néhány elbírálandó kéziratot? Adódott így valami érdektelen szabadság, amivel nem volt mit kezdeni, ami nem kecsegtetett, nem sürgetett, viszont alig rajtaérhetően fegyelmezett. Nehézkes, ráérős reggel adódott váratlanul.

Ittam tehát a kávét, és ezeken a megkezdett feljegyzéseken gondolkodtam. Már akkor világosan látszott, hogy értelmetlen, felesleges és megszégyenítő dolog folytatni ezt a medréből kilépett, cigányútra szaladt vállalkozást. A jelenkor szintézise az őslénytan nézőpontjából — nyilvánvaló volt, hogy nem ez készül ezeken a lapokon. Egy álom a Neander- völgyben — ez egy dilettáns költő halva született ötlete. Munkanapló napjaink történelem- szemléletének kidolgozására— könnycsordítóan nevetséges és szánalmas, mennyire nem tudtam tartani magamat az elképzeléseimhez most, hogy olyan brutálisan körém nyomult Ágota távozásának ténye, vagy hogy mennyire nem ismertem fel valódi elképzeléseimet és szándékaimat, amíg Ágota velem élt. Látszott már, hogy hiábavalóság volt eltervezni e feljegyzéseket, és az is látszott, hogy ami elkészült, még ennek a hiábavaló tervnek sem felel meg.

Volt ugyan egy mentő gondolatom, s az ez volt: ezeken a lapokon történeti források képződnek. Ilyen egy csónakkirándulás, egy emberformájú akáctörzs, egy többféleképpen eltervezett mauzóleum vagy egy lidércesen furcsa pofozkodás emléke, egy rémálom, egy különös helyzetű kávéscsésze, egy vérrel és gennyel az asztallapra rajzolt szív. Abban a korszakban, amely könyvek és gondosan kötött újságévfolyamok formájában, filmen, hangszalagon és brosúrakötegekben, jegyzőkönyvek, rendeletek, engedélyek és folyamodványok, besúgói jelentések és jogerőre emelkedett elmarasztaló ítéletek gondosan iktatott mérhetetlen halmazaiban annyi hazugságot és tévedést, annyi őrült elmeszüleményt, cinikus hamisítást és földhözragadt balítéletet, annyi érvénytelen elméletet, cenzúrázott tudósítást és beteljesületlen reménységet rögzít, hagyatékoz önmagáról, hogy azzal örökre hozzáférhetetlenné és áttekinthetetlenné teszi magát az ámuldozó túlélők előtt, ebben a mai korban tehát ezek a pótolhatatlan adatok: a vér, a genny és a berendezett gyerekszoba, a futó ötlet és a visszatérő rémálom, a fák szabálytalan formája és a ruhátlan nők lecsorduló mosolya. Ha valaki veszi a fáradságot és pontosan rögzíti egy gondolatát, vagy a szeretője ruhaviseletét, vagy egy sírógörcs lefolyását, semmivel nem pótolható beszédes nyomot hagyott maga után, a valódi történelem fennmaradásának és folytatódásának egérútját tapossa a néma adatok és hamis tanúvallomások burjánzó őserdőiben.

12