Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 6. szám - II. Kecskeméti Animációs Filmszemle, 1988. június 8-11. - Papp István: A homokóra pereg (Rózsa Endre: Az anyag emlékezete)
Ablonczy László válogatta és rendezte sajtó alá Sütő András kötetét, melyet az Ifjúsági Lap- és Könyvkiadó Vállalat adott ki a Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaság segítségével. A kötet egyik interjújában olvashatjuk, hogy hét esztendeje jelent meg utoljára Sütő-könyv a Kriterionnál. S ez is jelzi azt, hogy az író, mint erdélyi sorstársai — részese az adott kisebbségi korlátozottságnak. Ő maga is sokszor vall a nemzetiségi egyenjogúságról, a munkához való jog, a törvény előtti egyenlőség, szavazati jog mellett az anyanyelv használatának jogáról, a sajátosság méltóságának tiszteletben tartásáról. Az Ablonczy Lászlóval folytatott beszélgetésben a kisebbség emberlétének minimális feltételeit taglalva újra meg újra „ha”-val, feltételes kötőszóval folytatja mondatait. S mennyi ha! következne egymásután („ha anyanyelvének — nemzeti nyelvének — használata a magánéleten túl a közéletben is lehetséges szóban és írásban egyaránt”. . .) És csaknem valamennyi írását behálózta ez a közösségi gond, a fennmaradás esélyeit felvető gondolat. Ezért érzi fontosnak az Idő markában, szorításában, hogy az írók tegyék kötelességüket, azt írják, amit átélnek. A nemzetiségi sors ábrázolására van szükség, az „itt és most” követelte időszerűségre: új Tamási Áronokra, Méliusz Józsefekre, Kacsó Sándorokra. „A szemüket életre nyitó új mondandók sokaságában egyetlen Csipkerózsika alussza még álmát: a sajátosság méltósága.” Sütő András úgy fogalmazza ezt meg, hogy „közös bugyorban” vagyunk, a nemzetiségi lét alapkérdéseit kell felvetni, s így közli az ezzel kapcsolatos vitát— Szász Jánostól Szőcs Istvánig. Aztán Thomas Mannt idézi, aki 1924-ben mondta a Pesti Hírlap szerkesztőjének: „. . . nemzeten kívül nincs művészet. . . Saját arc nélkül ideális arc sincs; a magunk arculata nélkül csak kifejezéstelen, üres arc lehetséges.” így vall Thomas Mannt idézve sikaszói magányában, a Hargita alján Sütő András gyémántkeménységű nyelven, vigyázó tűzfelelősként a sajátosság méltóságáról. A homokóra pereg Rózsa Endre: Az anyag emlékezete Az anyag a tapasztalás közvetlensége és jelen ideje. Az emlékezés a lélek tapasztalás utáni útja a múlt időben. Egymást feltételező és kiegészítő birodalmak. Az „anyag emlékezete” mégis tüntető paradoxon ebben a lírában. A címadó költeményt hangsúlyos helyre is helyezte a költő, a kötet nyitó darabja. Rózsa Endrét megrendítő hitetlensége, a megélt és a minden pillanatban élt köznapihoz, a lélek tapintható realitásához láncolja. Ez a tény egyrészt közéletiségének, másrészt sajátos időélményének forrása. Korábbi köteteinek politikuma itt már áttételesebb, történelemtávlatú és érvényességű. A magatartás nem szelídült, csak mélyült. Ez a tisztulás a „nemzedékek arcai kövesednek egymásra” keserű tapasztalatát és illúzióban felülnézetét jelenti. A „történelem-eltérítés” századában már nem érvényes a „mi hajtjuk ezt a hintát” lelkesítő heroizmusa, hisz „tarkónknak szegezve” „rozsdás mordály” fenyeget, így „e tapasztalás jelenében / nem vár távlat. . .”. Rózsa Endre új kötetének történelemszemléletét ez a távlatnélküliség adja, amely persze mélyen személyes, stációkkal terhes egyéni sorsot is jelent. Valóság és individuum keresztezési pontján a „meg kell születnünk” etikai parancsa áll, de az „időgépben pokolgép ketyeg” realitása a „nincs többé újra, se legközelebb” életérzését erősíti. így Rózsa Endre líráját egyre határozottabban a belső táj, az emlékezés szövi át. Az emlékezés nem csupán múlthoz láncoltsá- got jelent ebben a költészetben, hanem egy olyan idő-paradoxon sugárzó jelenlétét, amely a múlt, jelen, jövő idősíkjait a lélek egységes időélményeként mutatja fel, állandóan ütköztetve a valóságos időszeleteket. Verseit át- és átszövik a költő sajátos időélményére utaló sorok, képek. Néhányat szemléltetésül: „megjósolt múlt”, „bevallható jövő”, „a jövendő középkorában”, „Ó, ha visszahallgatnám előre az idő / kongó boltja alatt lépteim egy / seszínű terepen!” A kötet centrumában az idő áll, amely Bergson taríam-ához hasonlóan dinamikus sűrítmény, amelyben nem veszik el semmi, csupán egymásra rakódik, amelyben a múlt a jelenig ível, így a jövő minden pillanata a múlt terhét cipeli. Ennek az időél88
