Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 6. szám - II. Kecskeméti Animációs Filmszemle, 1988. június 8-11. - Szekér Endre: Sütő András sikaszói gyémántjai

egyetlen mondatot bár — írjon le minden reggelen. Vagy lefekvés előtt. Költői penzumként. Szellemi tornaként, a nyelvünk gerinccsigolyáit kinzó meszesedés ellen.” Ő maga is mindig a magyar nyelv őrzője: nyelvünk Krőzusának nevezi Jókait, s megjegyzi, hogy Jókai köpenyéből rajzott ki a magyar próza ... „Anyanyelvűnk Csodaországát” őrzik a Jókai-kötetek. Máshol Szabó T. Attila hatalmas nyelvtudósi munkájáról vall. Érdekes és nagyon szomorú megállapítással zárja Sütő András a Szabó T. Attiláról írt vallomását: Házsongárddal fejeződik be a negyedik kötet utolsó szócikke, a kolozsvári temető komor, de az örökkévalóságot idéző képével.

írótársak, mesterek és barátok állnak Sütő András mellett ebben a sikaszói vizsgálódásban is. Aranyt és Csokonait ébreszti, Kemény Zsigmond államközpontú regényeire hivatkozik, Jókai nyelvi gazdagságára figyelmeztet, a József Attila-i örökséget idézi (gyenge létünkre így vagyunk erősek), Illyés hajszálgyökereinek és az ötágú síp gondolatának erejére hívja fel a figyelmet. Tűnődései közepette Creanga meséiről vall, Thomas Mann figyelmeztetése jut eszébe, Ionescoval vitatkozik. De újra meg újra a kortárs írók sorsa foglalkoztatja, ars poeticájukkal néz szembe, és gyászőrségben — keserűen „kötelességperzselten” — kell búcsút vennie művésztársaitól. Sütő András korábban is kénytelenhűséggel őrizte a „kopjafákat”; búcsúztatta Kemény Jánost, a hozzá olyan közelálló nagy mecénás-írót; aztán Horváth Istvánt meg Nagy Istvánt. Fehér táviratot küldött Kormos István halálakor, a költő szívét hasogató Gondról vallott Nagy László ravatalánál. Most pedig Kacsó Sándort kíséri utolsó útjára Kolozsvárt, nem felejtve a sokat szenvedett, üldöztetéseken-gyűjtőtáborokon sínylődött ember egyéni sorsát és írói nagyságát. A kisebbségi magyar sors különböző szakaszait élte át, a „hivatás és kötelesség malomkövei” között őrlődve, verset és prózát írva, a Brassói Lapokat szerkesztve. Tamási Áron szavaival jellemzi ezt a vigasztalan helyzetben fellépő, szent hitű székelyt: Kacsó Sándort. Folytatja aztán ezt a „szívbéli szoborállítást” — torzókat, befejezetlen életműveket, alkotásokat sorolva: Kacsó Sándor, Balogh Edgár, Kurkó Gyárfás emlékezéseire hivatkozik. S az egyik legtragikusabb torzó — Szabó T. Attiláé, akit Atlasznak, égtartó embernek nevez. Az elnevezés nem a halál pillanatában megfogalmazott túlzás. Szabó T. Attila „egyszemélyes intézményként” hihetetlenül nagy vállalkozásba fogott az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tárral. Sütő András e mű befejezetlenségét az Iliász vagy az Isteni Színjáték esetleges lezáratlanságával veti össze, mellyel az emberiség lenne szegényebb. Gyászkalaposan áll Sütő András Harag György ravatalánál, akinek Kolhaas-mosolyát idézi, rendezői gesztusai rajzolódnak ki előtte („álorcát nem kell egyéníteni”). Közben a maga drámájának drámai sorsáról szól, amikor Az ugató madarat három romániai magyar színház utasította vissza.

Az esszé műfajának egyik jellegzetes válfaja az úti tűnődés. Útközben vall, jegyez le felejthetetlen gondolatokat Illyés, Márai, Cs. Szabó, és hasonlóképp szól hozzánk Sütő András is. Közeire is szívesen néz az úti tűnődő szemével: Pusztakamaráson Kemény Zsigmond sírkövénél vagy Marosvécsen „elveszettnek hitt ládafiából” előkerült névrokonainál. Máskor Benedek Elek kisbaconi házához megy el, vagy hosszabb útra is indult régebben Velencétől Rómáig. Most a Sikaszói fenyőforgácsok között kisebb, rövidebb utakat idéző jegyzetek találhatók. Hosszú idő óta fel szerette volna keresni Barcsay Jenőt, de nehezen jutott el hozzá. A szülőföld rokonsága, közelsége rég összefűzte őket, hisz Barcsay Katonán született, nem messze Pusztakamarástól. A nagy földihez ellátogatva — az esszé különösen sokat vissza tud adni a beszélgetés hangulatából, a kérdés-feleletek erdélyi jellegzetességeiből, eredeti szóforgatásaiból. A háborús veszélyeket, meghurcoltatásukat mesélik el egymásnak: „néztük egymást, nevettünk a hátunk mögé került szakadékok felett.” Hasonlóképpen sziv-közeli úti tűnődése vezeti el újra Marosvécsre, ahol Kuncz Aladár emlékasztalát szeretné átkeresztelni Kuncz—Kós névre. A képzeletbeli sétán Kemény Jánossal találkozik, s megrebbent szemmel, nagy ijedelemmel gondolnak arra, hogy Kós Károly a kolozsvári Házsongárdból „le fog bennünket teremtettézni” . . . S ebben a „földi székről” és „égi székről” szóló esszében Marosvécset, az Erdélyi Helikont idézve a szellem közös gondjaival foglalkozik — az emlékasztal kapcsán.

87